Segíts magadon, mert más nem fog!

Sosem gondoltam volna, hogy az ember érezheti magát egyedül, úgy, hogy közben rengetegen veszik körül. Eleinte, mikor felismertem, hogy sokan bíznak bennem és megosztják velem a legféltettebb titkaikat, úgy éreztem, hogy végre én is számítok mások az életében. Boldog voltam, hogy olyan információk tudatában lehettem, amiket mások még csak nem is sejtettek.

Izgalmas és félelmetes volt egyszerre ez a sok bú és bánat. Úgy éreztem, kiteljesedhetek ebben a helyzetben, segíthetek azoknak, akik nem találják a saját útjukat, színt és reményt vihetek az elszürkült életükbe. Ez, ha nem is minden esetben, de így volt, engem pedig boldogsággal töltött el. Minden kis apró, "magántanácsadás" után megnyugvást éreztem, majdnem még én köszöntem meg, hogy segíthettem.

Aztán egy nap, berobbant az életembe a felismerés: nekem mindenki számít, mindenki értéket képvisel a világomban, de én nem számítok egyáltalán senkinek sem. Hiszen ha nem így lenne, akkor nem érezném magamat teljesen egyedül az elém gördülő problémák megoldását illetően - mert ugye nyilván, nekem is ugyanúgy vannak gondjaim olykor, mint mindneki másnak.

Volt, hogy nagy bajban voltam. Kértem a családom, a barátaim segítségét, nem is akárhogy: mint egy fuldokló, úgy jajveszékeltem, hogy mentsenek meg. Kapálóztam, csapkodtam az egyre csak mélyülő fájdalmamban, de elsüllyedtem. Nagy meglepetésemre nemhogy segítséget nem adtak, de még csak a látszat kedvéért sem kérdezték meg, mi van velem.

Sokáig filozofáltam ezen. Eszembe jutott, hogy talán én rontottam el azáltal, hogy teljesen elkényeztettem a környezetem. Mindenkinek hagytam, hogy a lelki szemetesének használjon, közben pedig evidenciaként kezeltem, hogy a világ egy igazságos hely, ahol azt kapod vissza, amit beletettél a közösbe. Bíztam a szeretteimben, a barátaimban, és mindenkiben, akinek valaha segítő jobbot nyújtottam, bíztam abban, hogy számítok...

Talán a legnagyobb csalódást magamnak jelentettem. Elvette az objektivitásomat az érzés, hogy én lehettem a világítótorony mások homályos folttal teli életében - de mit is ér a világítótorony, ha kialszik benne a fény? Semmit, az égvilágon semmit sem ér. Hogy is lehettem ennyire vak és naiv, amikor eddig mindig mindent tisztán és realistán láttám... - vagy mégsem?!

Ez az eset megtanított arra, hogy az sors tényleg nem mindig azt az arcát fordítja felénk, amire számítunk. De ebben talán mi is hibásak vagyunk, mert ha nem járkálunk becsukott szemmel, agyatlanul, akkor nem fog pofán csapni minket az élet. Persze, miért is tenne ilyet? Mert megteheti, mert megengedjük, sőt még fel is ajánljuk neki mindkét arcunkat...

Friedli Éva

Nyitókép: Shutterstock