Karácsonyi lakoma ételallergiásként

Hahó, hétköznapok

A hétköznapokban egész jól meg lehet oldani ezt az ételallergia dolgot, hiszen főzök magamnak vagy olyan helyre megyek enni, ahol ismerem a választékot. Ráadásul a legtöbb étteremben már feltüntetik az étlapon, hogy milyen allergéneket tartalmaz egy-egy fogás, így nem kell kellemetlen keresztkérdéseket feltennem a pincérnek, mint néhány évvel ezelőtt.

Sosem felejtem el azt az esetet, amikor - az allergiám kiderülése után - először jártam vendéglőben és mertem érdeklődni a pincértől, hogy tartalmazza-e a számomra kerülendő allergént a kiválasztott étel. Mit ne mondja, nem volt túl kedves, s mivel ő maga egyébként nem tudta a választ, így a konyhán kellett megkérdeznie. Amikor visszajött kioktatóan közölte, hogy ugyan nem tartalmazza, de nekem amúgy sem kéne ezzel foglalkoznom, mert így is elég soványka vagyok. Pár évig kerültem az éttermeket...

Allergiás ünnepek

A családi ünnepeken talán még ennél is rosszabb a helyzet. Nem, itt nem az a baj, hogy megjegyzéseket tennének, inkább az, hogy én érzem magam kellemetlenül, amikor minden elém tett ételnél szinte az egész receptúrát elmondatom a háziasszonnyal, majd közlöm, hogy nem kérek belőle. Állandó lelkifurdalást okoz a tudat, hogy ők napokat töltenek azzal, hogy kitalálják a különleges menüt, majd órákat állnak a tűzhely mellett, izgatottan várják a reakciókat, mire közlöm, hogy meg sem kóstolom az alkotást. Én sem szeretném magamat vendégül látni, ha ezt nézzük.

A szűkebb környezetem persze már nem veszi magára ezeket a visszautasításokat, hiszen jól tudják a problémámat és már meg is szokták, hogy bizonyos ételeket nem ehetek, ám akikkel nem tartom napi szinten a kapcsolatot – és nincs ételallergiás a közvetlen családtagjaik között - azoknak látom az arcán a döbbenetet és a sértődöttséget. Ezeknél az ebédeknél, vacsoráknál

hanem azért, mert nem lehet. Ám főleg az idősebb generáció képviselői, nem igazán szokták megérteni a dolgot. Hiszen ki hallott még olyat, hogy valaki nem ehet a karácsonyi bejgliből – hacsak nem fogyókúrázik. Ilyenkor jön a szokásos „Ugyan, csak kóstold meg, hidd el ízleni fog", „Neked nem kell vigyázni az alakodra" vagy az „Egy falatka nem árthat". Én meg csak kényszeres mosollyal az arcomon igyekszem kedvesen hárítani a kellemetlen szituációt.

Higgye el mindenki, nem mi választottuk ezt az állapotot és nekünk sem jó érzés a megrakott karácsonyi asztal mellett úgy ülni, hogy alig ehetünk valamit. Nem annyira felemelő ám nézni, ahogy mindenki jóízűen falatozik, miközben mi rágcsálhatjuk a natúr csirkemellet és nyelhetjük hozzá a párolt rizst. Mi is szívesen ennénk a szofisztikáltabb, különleges fogásokból vagy az ínycsiklandozó süteményekből, és eszünk is, ha az éppen olyan, amelyet megenged az étrendünk.
Én például imádom a lazacot, jöhet a halászlé is, a töltött káposzta, az aszalt szilvával töltött pulyka, de a mákos guba totálisan ki van zárva – karácsony ide vagy oda.

Nem én választottam, nem én kértem, de nem fogom az egészségemet és a jó közérzetemet sutba dobni csak azért, hogy megfelelhessek mások elvárásainak, vagy ha mégis akkor azt hadd tegyem azért, mert elcsábulok, nem pedig azért, mert Rózsika néni örök haraggal fenyeget, ha nem szedek a tányéromra legalább négy szelet zserbót.

Nyitókép: Shutterstock