A karácsonyi fotózás nem idő- és pénzpazarlás

Én imádok fényképeket nézegetni és sajnálom, hogy pár generációval ezelőtt még igazi luxusnak számított a fotózkodás, így csak néhány kép készült a rokonaimról. Pedig szeretem felfedezni a vonásink közötti hasonlóságokat, megfigyelni az akkori divatot, azt, hogy miképp éltek évtizedekkel ezelőtt. Emlékszem egy fekete-fehér képre a nagymamámról, aki épp a papám háta mögött ült a motoron. Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, hogy ilyet is csinált Mama. Pedig ott a bizonyíték: fehéren- feketén.

Szemléletváltás

Tíz évvel ezelőtt ki nem állhattam, ha fotóztak. Béna, félszeg mosoly ült ki mindig az arcomra, ha valaki elővett egy fényképezőgépet és egyik lábamról álldogáltam a másikra, míg villant néhányat a vaku. Jó kis képek lettek ezek, főleg, ha még bele is pislogtam, ami azért elég gyakran előfordult. Néhány éve változott meg a fotózáshoz való hozzáállásom, amikor megszületett a kisfiam és ráébredtem, hogy ő csak és kizárólag ezekből a képekből fogja megismerni a fiatal énemet, és ha nem lesz rólam fotó - vagy csak ilyen fotók maradnak utánam -, akkor soha nem láthatja, milyen volt valójában az anyukája a harmincas éveiben. Érdekes, mert ez a szemlélet teljesen átformálta a fotózással kapcsolatos nézeteimet. Olyannyira, hogy mostanra már rengeteg kép készül rólam, rólunk, és eszembe sem jut fintorogni vagy sóhajtozni, ha a férjem előkapja a telefonját, mert lőni szeretne néhány képet. Sőt, még ennél is tovább merészkedtünk...

Családi fotó nem családtagoktól

Az elmúlt években nagy divattá vált a stúdiófotózás. Korábban csak a híres emberek jártak ilyesmire, esetleg az esküvőre bérelt az ifjú pár profi fényképészt, manapság azonban már nincs olyan alkalom, amelyre ne hívhatnánk hivatásos fotóst, legyen az eljegyzés, a várandósság megörökítése, babaváró buli, újszülött fotó, szülinap vagy karácsonyi fényképezés. Utóbbi az elmúlt években kezdett igazán szárnyalni, s bár

Gyermek nélkül egészen könnyű normális képeket készíteni karácsonykor vagy igazából bármikor. Odaállunk a kiszemelt háttér elé, mosolygunk - vagy amit akarunk- és már kész is a fotó. Vagy sikerült vagy nem. Ha nem, akkor próbálkozhatunk újra. Mindez azonban csak hiú ábránd, ha egy törpecirkáló is nehezíti a képletet...
Az első karácsonyunkkor döbbentem rá - amikor próbáltunk pár vállalható képet csinálni magunkról -, hogy egy örökmozgó gyerkőccel nem lehet csak úgy pózolni, meg mosolyogni, miközben fél kézzel exponálsz. Sőt, ha valaki más akar rólatok készíteni pár képet, az is felér egy lehetetlen küldetéssel, mert

Így az első karácsonyunk mementói... hogy is mondjam... érdekesre sikeredtek. Sebaj, gondoltam, majd jövőre. Ám amint közeledett az ünnep, kezdtem érezni, hogy idén sem lesz jobb a helyzet, azért sem, mert a család legkisebb tagja immár két lábra állt és ennek következtében egyetlen másodpercre sem volt hajlandó megállni, sőt már az akaratát is remekül tudta érvényesíteni, úgyhogy még kevésbé állt kötélnek, ha fényképezésről volt szó.
Az első két közös karácsony emlékei így a szétpislogott, grimaszokkal teli, hadonászós, „maradj egy percet nyugton" pillanatok lettek.

Ekkor jött egy barátnőm, aki éppen fényképész suliba járt és

Nevettem egyet és kifejtettem, hogy szerintem alkalmatlanok vagyunk ilyesmire az örökmozgónk miatt, ő azonban legyintett. Kicsit tartottam tőle, hogy a gyerekből csak, egy fénycsóva fog látszódni minden képen, ahogy cikázik a stúdió egyik szegletéből a másikba, a barátnőm azonban biztosított róla, hogy minden szituációra fel van készülve, elvégre fotós... Így történt, hogy a harmadik karácsonyunk alkalmából egy profi vett kezelésbe minket.

Úri huncutság

Én valóban azt hittem, hogy hivatásos fényképészhez járni, amolyan úri huncutság, az unatkozó anyukák hobbija, amit az amerikai filmekből lestek el. Ám azt kell mondjam, hogy

ugyanis míg a korábbi években vért izzadva sikerült talán egy-két vállalható képet készítenünk, addig most potom egy óra leforgása alatt, rengeteg netevés közepette, egy albumnyi szuper fotó készült rólunk.
Nekünk semmi más dolgunk nem maradt, mint úgy csinálni... mint mindig. Vittünk könyvet, kisautót, foglalkoztató füzetet, ezekkel remekül elvolt a gyerkőc, arról nem is beszélve, mennyire tetszett neki a szépen feldíszített stúdió. Míg mi megmutogattunk neki mindent, leültünk vele olvasni, játszani, addig a barátnőm vadul kattogtatta a gépet és olyan csuda képeket készített, hogy teljesen elámultunk. Néha persze instruált minket, hogy nézzünk rá, forduljunk erre vagy arra, de igazából teljesen magával sodortak minket az események, így beállított fotó szinte nem is készült. Ennek köszönhetően pedig annyira természetesek lettünk az összes képen, annyira mi vagyunk mindegyiken, mintha a saját otthonunkban, a nappaliban mókázva készítette volna rólunk valamelyik rokon. Persze a minőséget zongorázni lehet, ugyanakkor mi valóban önmagunk maradhattunk, így nem valami izzadtságszagú borzalom kerekedett belőle, erőltetett mosollyal az arcunkon, hanem

Úgyhogy idén megismételtük a mutatványt és nagy valószínűséggel jövőre sem hagyjuk ki. Biztosan sokat számít a fotós, sokat számít, hogy az adott család mennyire tudja elengedni magát egy ilyen szituációban, de én mindenkit bátorítok arra, hogy egyszer próbálja ki, mert nem ablakon kidobott pénz, ha készül rólunk néhány csodaszép, a valódi énünket megörökítő fotó, amelyet majd megmutathatunk egyszer az unokáinknak.