magazin gyerekkor eszmefuttatás munka foglalkozás
Biztos vagyok benne, hogy mindenki rengeteg emléket őriz a gyerekkoráról és abban is biztos vagyok, hogy ezek között akad jó néhány olyan is, amely szinte az összes gyermek emlékeiben szerepel.

Mérget vennék rá, hogy minden családban volt egy rokon, aki imádta csipkedni a gyerekek arcát. Tuti, hogy a szüleink esténként szó szerint ugyanazt kérdezték tőlünk: „Mi volt ma a suliban?" Na és persze az a klasszikus is biztosan elhangzott minden családban, hogy „Mi leszel, ha nagy leszel?"

Balerina, régész, tűzoltó

Óvodásként persze még lelkesen soroltuk, „mi minden leszünk", ha végre már felnövünk. A kislányok többsége hercegnő/királylány, balerina, bemondónő, színésznő akart lenni, míg a fiúknál talán a tűzoltók, rendőrök, kukások álltak a lista elején – bár sosem voltam fiú, így erről csak sejtéseim lehetnek. Akadtak persze már akkor is kalandvágyó gyerkőcök, ők régésznek, katonának, űrhajósnak, pilótának szerettek volna állni, míg az igazán ambiciózusak vagy szociális érzékűek úgy gondolták, hogy ügyvédnek, rendőrnek, óvó néninek vagy orvosnak tanulnak majd.
Kamaszként persze már egészen más elképzeléseink voltak a jövőről és leginkább idegesített, ha azt kérdezték – jogosan, hiszen a középiskolában már illett tudni -, hogy merre tovább? Ha pedig a klasszikus frázis is felcsendült, azaz hogy „Mi leszel, ha nagy leszel?", én magam csak annyit feleltem flegmán: Felnőtt.

Az élet többszörös újratervezés

Most pedig itt vagyok, felnőttem és azt kell mondjam, hogy a legtöbb szakma egészen más, amikor benne dolgozol, mint amilyennek gyerekként elképzeled. De egészen más már az odavezető út is. Például a legtöbb kislányhoz hasonlóan, én is szerettem volna balerina lenni, így háromévesen kiharcoltam, hogy beírassanak művészi tornára a szüleim. Ám hét év múlva már cseppet sem volt kedvem az egészhez, mert kiderült, hogy az iskola mellett minden délután edzésre kellene járni, ráadásul azt is megszabhatják, hogy mit ehetek. Nem mintha bajom lett volna a különórákkal, így is mentem minden délután valahova, de egyiket sem adtam volna fel szívesen, hogy azután csak és kizárólag egyetlen dologra koncentráljak, a balettra. Az a lehetőség pedig, hogy esetleg eltiltsanak bizonyos ételektől – bár igazából zörgő csontú kiskamasz voltam, úgyhogy ez a veszély nem nagyon fenyegetett – szintén abban erősített meg, hogy ez nem az én utam.

Forrás: Shutterstock


Később orvos akartam lenni, így biosz szakra mentem a gimiben. Csak azt felejtettem el, hogy nem bírom a vért, meg a boncolást, így amikor egy gilisztát kellett feltrancsírozni azt még túléltem valahogy, ám a békánál bedobtam a törölközőt.
A kriminálpszichológia is nagyon érdekelt, de amikor elkezdtem ebben a tárgyban olvasgatni rájöttem, hogy minden áldott nap a legbetegebb elmékkel foglalkozni, nem lehet túl vidám feladat. Elmerülni az ő világukban, keresni olyan tettek miértjét, amelyekre nincs bocsánat, majd a nyolcórás munkanap után mindent letenni és hazamenni a családhoz... hát, ember legyen a talpán, aki ebbe nem rokkan bele.
A büntetőjogról is hasonló szempontok alapján mondtam le, így a gyerekkori álmok szépen lassan kifújtak.

Az érettségi után azonban dönteni kellett, így választottam egy szívemnek kedves szakot a főiskolán és mellette munkába álltam. Az élet pedig mondhatni elsodort. Tanultam, dolgoztam és szerencsére kipróbálhattam olyan munkákat is, amelyekről azt gondoltam gyerekként, hogy milyen szuperek. Ám amikor ott találtam magam az izgalmas vagy éppen felelősségteljes munkakörben és belevetettem magam, rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem ilyennek képzeltem. Ami eleinte izgalmasnak tűnt, az később fárasztóvá vált, a felelősség pedig ólomsúlyként nyomta a vállamat. Valahogy úgy éreztem magam, mint akit becsaptak, pedig senki nem ígért nekem semmit. Sokáig tartott, amíg megtaláltam a magam útját, s nem tudom, néhány év múlva nem érzem-e majd megint úgy, hogy elég volt abból, amit éppen csinálok.

Mi leszel, ha nagy leszel? – visszhangzik a fejemben a kérdés.
Nem tudom... - felelem őszintén, csak úgy magamnak. Pedig már felnőttem. Voltam ez is, az is. Szerettem is, aztán mégsem. Azt gondolom, nehéz megtalálni azt a munkát, amely egy életen át elégedetté tehet minket. Mert az már nem munka, hanem hivatás, de hivatást találni nem lehet minden bozótban. Néha talán még egy élet is kevés hozzá.

Te megtaláltad már a hivatásodat?

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.