Mi lenne, ha az egyik diplomádat becserélnéd egy kis intelligenciára?

- Zoli csak azzal a nővel tervez hosszú távra, akinek megvan a megfelelő végzettsége. Egyetem, főiskola...

- Ha titkárnőt keresne az irodájába, akkor teljesen logikus lenne, hogy ez az elsődleges kritérium. Csakhogy én nem állásinterjúra jelentkeztem!

- Tudom, tudom. De fogd már fel, hogy Zoli olyan sznob, mint az anyja. Ismerlek, tudom, hogy nem vagy ostoba és műveletlen, el lehet beszélgetni veled csomó mindenről, van egy kialakult világnézeted. Emellett jól tudsz angolul és németül is, tehát külföldön sem adnak el, csak éppen ezek közül egyikről sincs papírod. Náluk ez meg presztízskérdés. Még jó, hogy nem voltál ott amikor az anyja éppen fanyalogva mesélte a szomszédasszonynak a folyosón, hogy "az a semmi kis butikos lány úgy szalad a fiam után mint egy palotapincsi, hát nem nevetséges? Nem érzi, mennyire nem való közénk? Térj már magadhoz, te tényleg egy ilyen családba akarsz bekerülni, ahol mindenkit a végzettsége alapján sztereotipizálnak?

Ahogy hallgattam őket, eszembe jutott egy-két hasonló példa a saját életemből. Egyszer, még gyerekkoromban átjött hozzánk egy ismerősünk, aki apácanövendék volt. Éppen a vakációját töltötte otthon, és közben autósiskolába járt. Dühösen mesélte, hogy az oktatója beszólt neki, amiért kétszer is elvétette a jobbkéz-szabályt. Majdnem sírva fakadt az autóban, ám ez csak olaj volt a tűzre, mert az oktató a pityergésért is megdorgálta, és persze jóízűen ki is nevette.

"Hogy jön egy szerencsétlen oktató ahhoz, hogy így beszéljen egy egyetemistával, aki ráadásul novícia (apácanövendék - a szerk.) is? Legalább ezért tisztelhetne. Én elvégzem summa cum laude eredménnyel a jogot és a politológiát, ő meg így éli le az életét, nyomorult sofőrként!" - fakadt ki.

Mivel az egész város büszkesége volt - az igazgatói dicsérettel megspékelt, kitűnő tanulmányi eredményének, illetve az országos matematika és fizika versenyeken elért örökös első helyezéseinek köszönhetően -, ezért nem volt ahhoz hozzászokva, hogy őt valahol ne ünnepeljék. De sajnos nem ő az egyetlen...

Később, már fiatal felnőttként összevitatkoztam egy diplomás ismerősömmel. Igyekeztem higgadtan érvelni, rávezetni arra, hogy a gyakorlatban nem úgy működik az a bizonyos dolog - ami a vita tárgya volt -, mint ahogy a tankönyvekben írják. Próbáltam úgy fogalmazni, hogy ne vegye kioktatásnak a mondandómat. Már-már úgy tűnt, hogy meggyőzöm, erre ő, mint a kártyajátékos, amikor vesztésre áll, bedobta a Jolly Jokert:

"Nekem nem fogsz te okoskodni a mezei érettségiddel, Nyuszikám! Tudod te egyáltalán, hogy miket hordasz össze?

Fogadd el, hogy nekem van igazam, ugyanis nekem papírom is van arról, hogy évekig ezt tanultam."

Elkerekedett szemekkel néztem rá, mint borjú az új kapura. Ennél értelmesebbnek gondoltam őt, főleg, hogy ugyebár két diplomája is van. Köpni-nyelni nem tudtam az elején, de végül összeszedtem magam:

"Az, hogy van egy felsőfokú, szakirányú végzettséged, még nem jelenti azt, hogy tényleg mindent tudsz, mindenben neked van igazad, és mindenki más sík idióta körülötted! De ha ez így is lenne, a diplomáddal együtt akkor sem kaptál jogosítványt arra, hogy nekiállj személyeskedni. Azt hittem, vagy annyira értelmes, hogy ne az iskoláiddal kérkedve próbálj meggyőzni arról, hogy tévedek, hanem valós érvekkel. De látom, te is inkább kétszer diplomáztál, ahelyett hogy egy kis intelligenciát szedtél volna magadra - és akkor még az érzelmi oldaláról nem is beszéltünk..."

Az a személyes meglátásom, hogy csak azok az emberek hivatkoznak a diplomájukra egy vitában, akik komoly kisebbségi komplexustól szenvednek, és rettegnek attól, hogy valaki ezt rájuk bizonyítja. Ezért a diplomájukat, mint a tudás fokmérőjét használják arra, hogy leigázzák azokat, akiknek nincs bizonyítékok a tudásukról.

Persze nem azt mondom, hogy egy diploma nem értékes dolog, de annyira semmiképpen sem, hogy az emberi méltóságunkat sutba dobva, tiszteletlenül bánjuk egymással. Erre ugyanis semmi nem ad jogosultságot.