A gyerekneveléshez mindenki ért

Álom, álom, édes álom

Én már felébredtem, jó néhány éve, pontosan abban a percben, amikor anyává váltam és megtapasztaltam, hogy az addig rendíthetetlen elképzeléseim a gyermeknevelésről semmit sem érnek. Vagy csak nagyon keveset.

Akadt ilyen elméletem az altatásra, az etetésre és a hisztire is. Pedig még nem is terveztem, hogy anya leszek. Csak néztem a mamikat, ahogy a villamosmegállóban az üvöltő csemetét próbálják csitítani, s bár sosem néztem rosszallóan vagy nem tettem megjegyzést – inkább sajnáltam szegényeket -, ám biztosra vettem, hogy ez velem nem fordulhat majd elő, hiszen ha egyszer anya leszek, akkor úgy fogom nevelni a gyermekemet, hogy eszébe se jusson az utcán jelenetet rendezni.

A hiszti mellett az altatás a másik olyan téma, amely a legtöbb családban gondot okoz a baba megszületését követően - akad, ahol nem csak néhány hétre vagy hónapra üti fel a fejét ez a jelenség, hanem hosszú évekre is hívatlan vendégként tanyát ver az álmatlanság. Ezt sem nagyon értettem régen: Mi az, hogy nem alszik a baba? Itt valamit nagyon elrontottak a szülők. Pedig erre is van tuti módszer. XY leírta, megmondta, csak ezt kell követni és a nyugodt éjszakák garantálva lesznek.

Szóval nem szépítem a dolgot, nekem is megvolt a magam elképzelése a gyereknevelésről, s habár legalább az észt nem osztottam, de úgy gondoltam legbelül, hogy igenis tudom, hogyan kell ezt csinálni. Hiszen vigyáztam kisbabákra, kisgyerekre, tanultam csecsemőgondozást, megvannak az elképzeléseim, úgyhogy ha egyszer anya leszek, ott semmi gond nem történhet.

A gyerekek nem sorozatgyártott droidok

Anyává válásom pillanatában azonban az egész, jól felépített koncepció, magabiztosság és a vélt tudásomba vetett hit úgy omlott össze, mint egy ingatag kártyavár és valahogy semmi, de semmi nem úgy történt, ahogyan azt korábban elképzeltem. Három év távlatából és jó sok tapasztalattal a hátam mögött ma már azt kell mondanom, hogy elolvashatunk bármennyi könyvet, vigyázhatunk bármennyi gyerekre, lehet bárhány nézetünk a gyereknevelés kapcsán, egyszerűen

S mivel ők sem egyformák, a velük kapcsolatban alkalmazott stratégiák sem lehetnek azonosak. Ami beválik az egyiknél, az hatástalan a másiknál, ennek következtében pedig nincs egyetlen igaz út a gyereknevelésben.

Miért? Mert a gyerekek nem sorozatgyártott droidok, hanem önálló akarattal és főképp meghatározott személyiségjegyekkel világra jött, egyedüli és megismételhetetlen csodák. A személyiségükön lehet finomítani, lehet őket terelgetni, de vannak olyan dolgok, amelyekben akkor sem történik markáns változás, ha a szülő – és a gyerek is – belegebed.

Akadnak olyan csemeték, akik egyszerűen kevesebbet vagy rosszul alszanak, mások este kilenctől reggel kilencig vígan szundikálnak néhány hónapos koruk óta. Egyesek imádnak enni és bármit, bárhol, bármikor képesek felfalni, míg az sem ritka, ha egy kisgyerek egyáltalán nem élvezi a gasztronómiai kalandozásokat. Bizonyos gyerekek inkább a fenekükön ülnek és firkálnak, míg mások egy ebédet sem tudnak végigülni nyugodtan, mert szétveti őket az energia.
Ez ilyen, ezt el kell fogadni és pont emiatt

Mert ilyen nincs! Senki nem tudja megmondani a tutit, így egyetlen percre se érezzük magunkat kínosan, ha valaki rosszallóan néz ránk a boltban, mert a gyermekünk hatalmas patáliát csap.
Előfordul. Mindenkivel. Kinél gyakrabban, kinél ritkábban a szülő és a gyerek habitusától függően.
Mi ilyenkor a jó megoldás? Meg lehet beszélni a konfliktust, el lehet terelni a figyelmet, fel lehet kapni és haza lehet menni vele – erre is számos taktika létezik, ám

Nem pedig akkor, ha kívülállóként ítélkezel egy ilyen jelenetet látva. Úgyhogy éljen a tolerancia, éljenek az egymást támogató anyák és a gyereknevelésben rejlő, soha véget nem érő kihívások.

Nyitókép: Shutterstock