Abre los ojos - Nyisd ki a szemed!

Gyermekként látta önmagát, ahogy önfeledten szalad egy nagyon magas ház tetején. A szél erősen süvített, arcát nekifordította a vanília színű égboltnak. Nem érezte a magasságot, pedig félt tőle. Most nem gondolt erre, csak rohant és rohant... Egy aprócska alak sziluettje kezdett kibontakozni előtte. Lassított, majd megállt. Egy kislány volt az, hosszú szőkés-barna hajjal.

Ami először feltűnt neki, az a kislány mosolya volt. Soha életében nem látott még ilyen mosolygós arcot. A kislány csak állt és őt fürkészte szemeivel, ő pedig nem tudott mozdulni a látványtól. A mosolygós száj látványa lebénította. Csak egyetlen másodpercig tartott az egész, de neki akkor az örökkévalóságot jelentette.

Máig sem tudja hogyan, de önkéntelenül odanyújtotta a kezét a kislány felé. A mosolygós arc viszonozta a kézfogást. Ha a mosoly nem lett volna elég, a kézfogás megtette a hatását. Lábai engedelmeskedtek, mintha csak parancsot kaptak volna az indulásra. Valami leírhatatlan, megmagyarázhatatlan dolog futott végig rajta, a feje búbjától, a lábujjáig. A szél hirtelen megenyhült, a vanília színű égbolt még erősebben, tisztábban, színesebben ragyogott, mintha odafentről egy titokzatos kéz koppintott volna egyet a varázspálcájával.

Nehezen tudta feldolgozni a pillanatot és ösztönösen megszorította a puha kis ujjacskákat. Jó érzés volt. Biztonságban érezte magát. A kedves mosolygós, puha kéz minden félelmét eloszlatta.
Nem tartott sokáig ez az érzés.

Az addig éppen csak lengedező szellő hirtelen viharos széllökéssé változott, a csodásan ragyogó égbolt hatalmas, fekete-szürke pacákkal teletűzdelt szürrealista festménnyé változott, ő pedig riadtan nézett körbe, hogy mi történik. Nem értette, hiszen egyetlen másodperce még élete legboldogabb pillanatát élhette át, miért akarná ezt bárki is elvenni tőle? Kinek kellhet vajon és miért? Hiszen Ő csak szaladt, ahogy korábban is tette. Mindig ugyanúgy, és ugyanott. Soha nem kellett lassítania. Soha senki nem állította meg, legfőképpen nem állt elé senki. Soha senki nem mosolygott így rá, ahogy soha senki nem szorította úgy a kezét korábban, mint most.

Arcát oldalra fordította és a mosolygós arcot fürkészték szemei. Nem mutathatta ki, hogy fél, nem mutatkozhatott gyávának előtte. Hiszen mégiscsak ő a fiú, ahogy az édesapja tanította: mindig mindenhol maradjon ember. Soha ne futamodjon meg ha baj van, és ne mutassa ki félelmét. Győzze le bármi áron. Akarja, hiszen képes rá. Jó ember, akit nem lehet csak úgy egyszerűen leteríteni Aztán hirtelen megjelent a mosolygós arc. Mintha végig ott lett volna a gondolataiban, amikkel önmagát próbálta nyugtatni.

Az első hang, az első pillantás, az első érintés, az első csók. Aprócska dolgok, amiknél nincs is nagyobb e világon. Villámcsapásként érte a tudat, hogy végleg elveszett.

Tudta, hogy létezik, mindig is tudta, hogy van valaki, valahol, talán éppen e magas ház tetején, akinek a mosolya, kezének érintése, hangja képes megadni az erőt a folytatáshoz - hogy ne kelljen feladni az álmait. Azt a visszatérő édes álmot, amit oly szívesen álmodott, még akkor is, ha néha mégis keserű ízzel ébredt.

A hang zökkentette vissza a gondolataiból. A hang, amely tisztább és élesebb volt minden hangnál. A hang, ami ugyanúgy, ahogy a mosoly, észrevétlenül lopta be magát a szívébe és csendben szőtte bele magát a sejtjeibe.

- Nézd, már csak két kerítést kell megmásznunk! - mutatott tündéri kezével a távolba.
- Kettőt már megmásztunk, ez is sikerülni fog! Gyere, tarts bakot, én majd felhúzlak magam után! De kérlek vigyázz a kezemre, előtted már eltörték párszor! - csicsergett a hangja és közben önfeledten nevetett.

De nem csak a lány volt ilyen végtelenül határozott, a fiú is tudta, hogy mit kell tennie. Nem is volt kérdés számára, hogy akarja-e. Abban az ezredmásodpercben döntötték el testének millió apró darabjai, amikor először pillantotta meg a kislányt. Abban az ezredmásodpercben ébredt tudatára, hogy már nem akar álmodni, hogy fel akar ébredni. Ébren akarja látni a mosolygós arcot, érezni a puha ujjak érintését, élvezni akarja a bársonyos hang csicsergését, be akarja szippantani ezt a mosolygós, puha, csicsergő érzést... Egészen mélyen akarja érezni, minden porcikájával.

Egész életében álmodott. Elfáradt, fel akart ébredni. Szavak ismétlődtek a fejében: „Minden múló perc egy újabb esély a változásra!" Már nem félt a magasságtól. Bátran állt ki a magas háztető szélére. Soha nem érezte magát ilyen biztonságban, mint most. Tudta, hogy a csicsergő lány puha kezei erősen fogják.

Már nem akart tovább álmodni egyedül. Fel akart ébredni - vele akart felébredni! Lenézett és megborzongott a szédítő mélységtől.

- Ilyen egyszerű lenne?- kérdezte magától, de nem várta meg a választ. Egy apró lépés volt csak, alig észrevehető. Csak annyit érzett, hogy valami semmihez sem fogható melegség járja át a testét. Könnyű volt, súlytalan.

Egyetlen képkockává állt össze az addigi élete: a mosoly, amit ezer képen megfestett már korábban, a puha kéz érintése, amit mindig is érzett a testén, a hang, amely lágyan azt súgja fülébe:
„Nyisd ki a szemed és hidd el, ez a valóság!"

Czekmeiszter Tamás

Nyitókép: Shutterstock