Férfivélemény: Csak egy kisfiú magánéletébe szólhat bele az anyja!

Mikor megismertem Tamit, a család nagyon boldog volt. Örültek annak, hogy a sok komolytalan csapongásom után végre valakit őszintén szeretek. Látták, hogy neki köszönhetően megváltoztam én is: nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lettem, érezhetően utolért a boldogság szele.

Anyámékkal nem könnyű - főleg anyámmal. Nagyon szeretem őt, de elviselhetetlenül sznob. Szerinte egy hozzám való nőnek szintén orvosnak kell lennie, és minimum Budapest belvárosában kell laknia, de ha lehet, akkor inkább Budán. Őt nem érdekli, hogy én kivel érzem jól magam, mert számára elképzelhetetlen, hogy egy nálam "alacsonyabb rangú" ember boldoggá tud tenni. Ezek miatt döntöttem úgy, hogy Tamarát egy darabig nem viszem haza. De aztán már közel egy éve voltunk együtt, és kezdett kínos lenni a dolog - kettőnk között is, meg a családom felé is. Rohadtul féltem, mert sejtettem, mi vár ránk, de titkon bíztam abban, hogy talán most másképp lesz, hogy talán az is számít, hogy megtaláltam életem nőjét.

Tévedtem...

Anyám ebéd közben mindenről részletesen kikérdezte: hol lakik pontosan, honnan származik, miért csak dietetikus lett az orvosi pálya helyett, van-e autója, stb. Majd' elsüllyedtem szégyenemben. Tamaráról pedig sugárzott, hogy nagyon szeretne megfelelni anyámnak. Botrányos volt az egész helyzet.

Miután hazaértünk, Tami teljesen kiakadt. Azt mondta, nagyon szeret engem, de ő nem hajlandó még egyszer ezt átélni, mert úgy érezte magát, mint egy állásinterjún, ahol csak szívességből hallgatták meg. Választás elé állított: vagy beszélek a családdal, vagy felejtsük el a közös jövőt.

Hogy kérhet tőlem ilyet, hogy válasszak közte és anyám között? Ez a legnagyobb szemétség amit csak tehet. A családom olyan, amilyen, nem én választottam őket. Őt viszont én választottam, és pont ezért kicsit sem hasonlít rájuk.

Aznap külön aludtunk - pontosabban feküdtünk, mert én egyáltalán nem tudtam aludni. A kapcsolatunk alatt most fordult elő először, hogy kiabáltunk és veszekedtünk egymással. Rengeteget agyaltam és be kellett ismernem, hogy ennek a balhénak az anyám volt az oka. Meg az, hogy én megengedem neki ezt a viselkedést.

Másnap munka után bementem anyámhoz. Elmúltam 35 éves, nem hagyhatom tovább, hogy beledumáljon a magánéletembe. Leültettem és elmondtam neki, hogy szeretem Tamit, és nem fogom elengedni csak azért, mert ő nem hajlandó leszállni a magas lóról. 15 évig kerestem a nagy őt, rengeteget szenvedtem, átvertek és én is átvertem másokat, nem találtam a helyem a párkapcsolatok világában. De most a helyemen vagyok, és neki, mint anyának ezt kellene szem előtt tartani. Most viszont úgy érzem, hogy velem és a párommal is csak villogni akar a sznob barátai előtt, és beleköptem a levesébe azzal, hogy Tami nem orvos. Kit érdekel, hogy orvos-e? És egyébként apám is elmehet a..., mert ő meg csak ül csendben, mint akit ottfelejtettek a sarokban. Ő egy sokkal szerényebb ember, de ugyanennyire konfliktuskerülő is.

Nem vártam meg, hogy anyám mit reagál, pontosabban nem hallgattam sokáig a mentegetőzést és a tagadást. Nem ismerte be, hogy elcseszte, ami nem baj, nekem az is elég, ha egyszerűen csak abbahagyja. Ultimátumot kaptam miatta, ezért most ő is ultimátumot kap tőlem: vagy megtanul örülni az egyetlen gyereke örömének, vagy szokjon hozzá, hogy ezentúl csak telefonon fogok vele beszélni, és semmit nem fog tudni rólam.

Mert ha anyám mondja meg, ki legyen a párom, akkor tulajdonképpen egy kisfiú vagyok, aki az anyukája játékbabájával él együtt.

Tamás történetét Fekete Tekla jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock