Nem szeretek főzni, és már nem érzem magam rosszul emiatt

A mi családunkban a lányok kiskoruktól kezdve részt vesznek a főzésben: együtt szaggatják a pogácsát vagy verik fel a tojásfehérjét. Én ebben kivételnek számítok, mert csak akkor álltam fel a sámlira édesanyám mellé, ha el kellett távolítani a maradék krémet a keverőlapátról - meg amikor már enni lehetett a pogácsából.

Őszintén szólva, soha nem kötött le igazán a főzés. Imádok enni, de az ételek elkészítési folyamata iránt nem érzek vonzalmat. Ha bárki e felől kérdez engem, mindig azt válaszolom, hogy nem áll össze a fejemben, miért éri meg órákat állni egy olyan dolog miatt a konyhában, amit utána bruttó 20 perc alatt elfogyasztok.

Ameddig otthon éltem a szüleimmel, ezzel nem volt akkora probléma, maximum annyi, hogy a családi összejöveteleken gyakran felemlegették: "Hát igen, te nem vagy egy konyhatündér. De majd ha nem főz rád senki, rájössz, hogy ez elkerülhetetlen, és megszereted..."

Mikor a fővárosba kerültem az egyetem miatt, egy darabig szorgalmasan hordtam magammal édesanyám főztjét, amit ő a hétvégente készített. Így neki és a hihetetlen szeretetének (plusz a főzőszeretetének, ami neki legalább van) köszönhetően szerdáig biztosan került házi koszt a gyomromba. A hét további napjait megoldottam az egyetem menzáján, na jó, néha a gyorsétteremben is megfordultam - és persze, ha ezek közül egyik sem fért bele, akkor elővettem a jó öreg barátomat: a sajtos tejfölös tésztát. (Azóta is tartom, hogy az egyik legfinomabb dolog a világon.)

Ha rákérdezett bárki, hogy miért nem hagyom anyukámat hétvégén pihenni és főzök végre magamra, akkor mindig volt valami jó kifogásom, főként magamnak. Például, hogy nem olyan nagy a konyha, vagy, hogy nem egyedül élek az albérletben és nem uralhatom egyedül a teret, hogy nincs rá időm, vagy, hogy magam miatt nem akarok főzni, de bezzeg majd, ha lesz kire, akkor más lesz.

Majd megadatott az is, hogy egyedül béreljek albérletet, ahol egy szuper, felszerelt és modern konyhában találtam magam, ahol a sajtos tejfölös tészta még jobban ízlett, de még mindig nem kaptam rá a főzés izére. Annyiban azért fejlődtem, hogy rizs, krumpli, rántott hús, zöldségleves és társai már mentek, de azért ezek is ritka számban.

Teltek múltak az évek, sokféle élethelyzetet tapasztaltam meg azóta, sőt, már nemcsak saját magamról kell gondoskodnom, de még mindig nem érkezett meg az érzés, amiről olyan sokan beszélnek:

„A főzés engem kikapcsol."

„Egy fárasztó nap után, öntök magamnak egy pohár bort, sütök egy jó vörösboros kacsamellet és közben kitisztul a fejem és megnyugszom."

Én nem tudom, hol lettem elrontva vagy tényleg kihagytam az „életre való felkészítés: főzz és süss szívvel" tanfolyamot magzatkorban, de hogy nekem ezek a mondatok eddig még viccből sem hagyták el a számat, az egészen biztos.

Sokáig nagyon nyomasztott és frusztrált a dolog, és sokszor elhatároztam, hogy oké, hétfőtől nekiállok és ha nem is mindennap, ahogyan az időm engedi, de sűrűbben fogok meleg ételt készíteni. Aztán jött a hétfő, elkészült az első rakott karfiol, amit ettünk 2 napig és annyira örültem, hogy nem kellett újra főzni, hogy a hét további részében vagy rendeltünk - vagy a hosszú munkanapoknak köszönhetően házon kívül oldottuk meg az étkezést.

Bár már nem akkora a társadalmi nyomás, hogy egy nő csak akkor teljes értékű, ha vasárnap fél 9-kor már szaggatja a nokedlit, mégis ott van a levegőben, hogy aki bolti bolognait ad a családnak, azért az szégyellje el magát.

Mindezek ellenére én elhatároztam, hogy nem fogom amiatt rosszul érezni magam, mert nincs kedvem főzni. Annyi helyen kell megfelelni az életben, olyan sok helyzetben kell bizonyítani, jól teljesíteni, - mindezek mellett persze élvezni is az életet, a hétvégék mellett a hétköznapokat is -, hogy nem szívesen veszek még egy magam által kreált problémát a nyakamba.

Ha valaki szeret főzni és szívesen teszi azt, szuper dolog és töltsön vele minél több időt, kísérletezzen, kápráztassa el vele a szeretteit. Viszont, aki nem szeret, nem megy neki, vagy nincs kedve, az velem együtt ne keseredjen el, nem vagyunk ezzel senkinél sem kevesebbek, sőt, ettől szép és érdekes a világ, hogy senki sem egyforma.

Nyitókép: Shutterstock