Elváltam, de sötét és nyomasztó az új életem!

Amikor először nem csókolóztok, amikor először nem hallgatod meg a véleményét, amikor először magadat helyezed előtérbe. De nem úgy, egészségesen, hanem úgy, mintha az a másik ember ott sem lenne. Nem lenne a feleséged, nem lenne a gyerekeid anyja, nem lenne a szerelmed, nem lenne a barátod, nem lenne a szövetségesed, nem lenne a társad. Mintha nem is lenne.

Na, így kezdődik, aztán az lesz a vége, ami ma történik velem. Jönnek a feleségem testvérei, hogy segítsenek neki pakolni. Szétválogatva a tizennyolc éve összefolyó életeket, emlékeket, cuccokat. Már korán reggel megérkeztek a rokonok meg a bútorszállítók, ott tébláboltam körülöttük, hogy ki kér kávét, próbáltam együttműködőnek látszani.

Milyen hülye mondat, hiszen csak az lehet! El kell költözniük innen, ahol felnőttek. "Azért hagyjatok itt is pár játékot" - mondom, de inkább nem szólok még egyszer, majd megvesszük együtt, újra. "Akkor hány karácsonyunk lesz?" - kérdezi a legkisebb. Hát, nem is tudom pontosan. Az egyezség szerint idén szenteste velem lesznek, 25-én délután mennek az anyukájukhoz. Aztán visszajönnek, mert a szilvesztert nem velem töltik, és a következő évben pedig cserélünk. Szóval, kettő biztosan lesz.

Lehetne egy közös is, hogy együtt ünnepeljünk, mint régen. De ne úgy, mint tavaly, mikor mindenen összevesztünk: az ajándékokon, a fán, a menün. Idegesek voltunk, egyikünknek sem volt már kedve eljátszani a boldog családot, már a gyerekek kedvéért sem, hát olyan is lett.

Inkább vendégeket hívtunk, én az én szüleimet, ő meg az övéit, hogy legalább egy kicsit oldódjon a fagyos hangulat. Emlékszem, azt kívántam, bárcsak ne lenne itt. Szerintem ő is ezt szerette volna. De azt nem gondoltam végig, hogy ha elmegy, akkor a gyerekek is mennek. Vagyis minden megváltozik.

Még daráltuk a közös életet pár napig, aztán szilveszter éjjel, amikor már aludtak a gyerekek, mondtam, hogy ne haragudjon, de én ezt már nem bírom. Hagyjuk ezt "a gyerekek miatt maradjunk együtt" maszlagot, ő is máshol és mással szeretne lenni, és én is. Azt válaszolta, hogy ő sem így akart nekivágni 2020-nak, de jó, hogy kimondtam végre.

Még nevettünk is kínunkban. Míg mások buliznak, mi a gyermekelhelyezés, vagyonmegosztás, felügyeleti jog, láthatás, gyerektartás szavakat pörgettük. Megvolt köztünk az összhang - jaj, úgy hiányzott! -, de fura, hogy pont most, a végén. "Ez nem a vége" - mondta a feleségem. Most kezdődik csak igazán az a rész, ahol erre lesz szükség! Az összhangra.

Elindultam az iskolába a gyerekekkel. Szakadó eső, rosszkedvű reggel, a gyerekek felpörögve, mert már az új lakásba mennek majd haza. "Haza", ragadt az agyamba a szó. Hát már nem ez a ház, a mi házunk a haza? Ahogy indultunk a kocsival, a visszapillantóba nézve láttam, hogy dobálják fel a teherautóra a dobozokat, a szőnyegeket, a bútorokat, az életemet. Sajnáltam magam ezerrel. Nincs a teremtésben vesztes, csak én, jutott eszembe, és még a szememet is elöntötte a könny.

Hátha nem is történt meg a mai nap, és mindannyian bent vannak, elbújtak, és amikor belépek, meg kell keresnem őket. Csigalassan álltam be a garázsba, szálltam ki az autóból és nyitottam be. Tudtam, mi vár. A sötét, üres ház.

Hát, ilyen az új életem kezdete.

Nyitókép: Shutterstock