kínzás szerelem bántalmazó szomorúság párkapcsolat Bali Edina Zsanna
A minap eldöntöttem, hogy megváltoztatom az életemet. Valahogy annyi minden telepedett rám, olyan reménytelenül rossznak tűntek a kapcsolataim, annyira nem volt jövőképem, hogy tudtam, muszáj csinálnom valamit.

Előző este úgy jöttem el a szüleimtől, hogy megríkattam az anyám. Kedves próbált lenni, én pedig durván elutasító voltam. Akkor nem éreztem, milyen mély sebet ütöttem, de amikor éjjel megérkeztem az üres kis albérletembe, már igen. Az utóbbi időben professzionális szintre fejlesztettem a megbántás "művészetét".

Persze indok mindig volt, van. A hétköznapok szorításában, amikor szinte alig kapok levegőt, nem nehéz idegesítőnek találni azokat, akik az életemben vannak. Nem nehéz elutasítónak lenni. Épp csak élek, minden bizonytalan körülöttem, bennem, és ezt mindenkinek meg kell értenie - nyugtatom magam ilyenkor. A világ valahogy fenyegető hely lett számomra, és nyilván mások számára is.

Eddig csak legyintettem, ha valaki azt kérdezte, hogyan képzelem el az életem öt év múlva. Most viszont aggaszt, hogy fogalmam sincs, mi lesz velem.

Valahogy akkor éjjel nem tudtam szabadulni anyám könnyes szemeinek emlékétől. A megbántottságától. Rájöttem, hogy valószínűleg sokkal sebezhetőbb nálam. Ha én félek a jövőtől, ő lehet, hogy százszor annyira fél. Hiszen miattam, a fia miatt is aggódik. Látja a vergődésem, a haragom, mely ezer irányba és minden megfontoltság nélkül szabadul el. És valószínűleg szeretné, ha kicsit megszelídülnék, megpihennék.

Az is eszembe jutott, milyen nehéz lehet neki, hogy nem tud segíteni. Sőt, még azt sem tudja, hogy miben kellene segítenie. Én sem tudom. Depressziós vagyok, kiégett.

Utoljára két éve volt barátnőm. A pár hetes kapcsolataim pedig inkább a magányomat erősítik. Nem tudom, mikor éreztem először, hogy kiszökött az öröm az életemből. Talán azon a bulin, amikor rendkívül jól kellett volna éreznem magam, én pedig csak néztem ki a fejemből, és alig vártam, hogy egyedül legyek. Utána meg dühös voltam mindenkire, aki beéri a szar, látszat kapcsolatokkal, a semmilyen élettel. Legfőképp persze magamra, hogy mindazt, amit régen gondoltam magamról, mindazt, amire vágytam, ilyen könnyen elengedtem.

Aztán már dühös sem voltam. Inkább rezignált, fáradt, álom nélküli. Majd újra mogorva, durva, elutasító. "Kórkép" - mondta egy lélekhez értő ismerősöm. "Hát jó" - vontam meg a vállam. Ha kórkép, akkor nem az én felelősségem. A világ ilyen, az emberek az elidegenedés hálójában vergődnek, és már senki nem hisz a valódi kapcsolatokban.

Forrás: Shutterstock

Azt hiszem, ha anyám felém kinyújtott kezét nem utasítottam volna el olyan durván, talán el is hitettem volna magammal, hogy ez természetes. Hogy így van, így is marad, felesleges mást, többet gondolni ebbe az egészbe.

De valahogy ráébredtem, ez nem lehet program. Huszonévesen nem járathatom magam valami lassú halálmenetben. Anya azt mondta akkor este: "Az élet felelősség, kisfiam. Ha abban hiszel, hogy valami büntetőprogramban vagy, és semminek nincs értelme, akkor az én életemnek sem lesz tovább értelme. Akkor anyaként megbuktam. És ez nagyon fáj."

Csúnyán válaszoltam, bántani akartam. Ha fáj, hát fájjon! Meg akarta simogatni az arcom. Felemeltem a kezem, elutasítóan, hogy ne érhessen hozzám. És úgy vágtam be magam után az ajtót, mint valami vadember, aki végleg le akar számolni mindennel, ami az élethez köti.

Akkor éjszaka életemben először azt éltem meg, hogy megértettem: ha őt bántom, magamat bántom. Mi bajom is van valójában? Oké, volt pár csalódásom. Igen, bizonytalannak tűnik minden. És tényleg nagy a nyomás rajtam, kevés olyan napom van, amikor a munkából hazaérve ne egy kidobott rongynak érezném magam.

Ez nem jó így, de egyelőre nem tudok felmondani, mert a pénzre szükségem van. Az emberi kapcsolataim sem fognak gombnyomásra megváltozni. Nem vagyok robot, hogy valaki egyszerűen átprogramozzon, hogy ettől kezdve szelíd és elfogadó legyek egy cseppet sem szelíd és elfogadó világban.

Mégis azt éreztem, hogy már az a döntésem is változás, hogy változtatni akarok az életemen. Ez jót hozhat. Hosszú idő óta először hiszem el, hogy tehetek magamért valamit. Anyával kezdem. Holnap elhívom ebédelni, és csak rá fogok figyelni. Lehet, hogy kicsi lépésekben haladok majd, de ez már egy életmenet lesz. A megbántás művészetét az önmeghaladás művészetére cserélem. Most már csak azt kell elhinnem, hogy elég leszek ehhez.

Ádám történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Búcsúzunk!

Kedves olvasóink!

Október közepétől kezdve a SHE.HU teljes szerkesztősége, és az írói gárda is távozik a magazintól. Ezután a weboldalon és minden kapcsolódó közösségi felületen megjelent tartalmak nem a mi munkánk eredményei. Nehéz a búcsú, de köszönjük, hogy eddig velünk tartottatok, és reméljük hamarosan találkozunk! :) Íróink munkásságát addig is nyomon követhetitek saját írói oldalukon. Köszönjük ezt a 4 évet, amit velünk töltöttetek!

Ezennel kívánunk sok sikert az új szerkesztőségnek!

Forrás: Csudai Sándor

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.