Aljas húzás volt a sorstól, hogy elrabolt tőlem!

Nem ment. Elmúlik, minden elmúlik, úszott be a gondolatai közé.

Elmúlik, mondta a mentőorvos, amikor novemberben a férje rosszul lett, és ő nem tudta, mit csináljon. Csak hajtotta, hajtotta volna az időt, gyerünk már, menj gyorsabban! Amikor nézte, hogyan intubálják, úgy emlékezett, hogy ordított: csinálja már gyorsabban az az orvos, már percek óta nem vett levegőt a férje, mindjárt meghal! Mint egy kimerevített pillanat egy filmből. És az orvos még mindig nem dugta be azt a csövet. Mi tart ilyen sokáig?

Úgy emlékezett, hogy küzdött ő is, mint egy harcos amazon. Csak ő az idővel, hogy haladjon már. Persze, nem így volt. Csak állt tehetetlenül, bambán, meg sem tudott szólalni a rémülettől, csak belül kiabált a fejében. De a fél karját odaadta volna azért, hogy egy nappal később legyen. Vagy kimaradjon ez a délután. Nem is, inkább az egész nap. Mint a szökőév napja, csak most ez 2019. november 17. Biztos más is támogatta volna.

De elmúltak ezek a pillanatok is. Leért a cső, és elkezdték lélegeztetni a férjét, aztán rohammentő, műtő. A következő pár napra nem is emlékezett tisztán, automata módba kapcsolva állt a műtő előtt, ült a kórházi ágynál, ült a folyosón, állt a folyosón. Jöttek orvosok, ápolók, és mindenféléket mondtak, de olyan volt, mintha egy jó vastag üvegen túlról beszélnének hozzá. Alig hallotta, de mégis pontosan értette, érezte. Akkor viszont megállította volna az időt. Mert senki nem tudta, mi lesz a műtét után. Sikerül vagy sem, felépül vagy sem, csak pár nap, és már tudjuk is a választ, mondták.

De nem, nem akarta pár nap múlva azt a választ. Most álljon meg az idő, gondolta. Mert még él. Látta, amikor betolták a műtőbe, lélegzett, szóval él. Az nem lehet, hogy ez másképp van. Ne múljon el ez a pillanat! Ki akar szállni ebből az egészből, nem, ez nem vele történik. Ne csináljanak vele semmit, kiabálta, legalábbis az emlékei szerint, de azok olyanok, mintha mással történtek volna.

Aztán jött az anyja, ő is valami furcsán messziről beszélt hozzá, nem is hallotta, csak látta, hogy tátog, mozog a szája, de mégis mindent értett. Ő meg nem is kiabált, mert meg sem tudott szólalni. A fejében csak annyi kattogott: állj, állj, állj! De nem állt meg az idő. Elmúlt. A műtét nem sikerült, a férje meghalt.

És már megint tekerte volna előre az időt. Nem, ebben az egészben ő nem akar részt venni, boncolás, proszektúra, jegyzőkönyv, halottvizsgálati lap. "Milyen temetést szeretne?" - kérdezte tőle egy nő a kórházzal szemben lévő irodában. "A legdrágábbat" - válaszolta, és visszatekerte volna az időt. Meddig is? Hát az infarktus előtti napra, gondolta. De nem, hiszen az már csak pár nap, és ismét itt állna, egy furcsa szagú irodában urnákat válogatva.

Akkor odáig, amikor megismerkedtek, igen, az a jó dátum. Nem, az sem jó, az csak tíz éve volt, és akkor gyorsan eltelik megint, és 2019. november 20. lesz. Sőt, egy ember élhet akár nyolcvan éves koráig, ő meg csak most harmincnégy, akkor ezt még hányszor kell átélnie? Ha csak tíz éveket teker vissza, még sokszor megtörténik vele ugyanez. Mindig ugyanoda jutott vissza: az lett volna a legjobb, ha meg sem születik. Nem tudott szabadulni ettől a gondolattól.

Még több olvasnivalóra vágysz?

Megértjük, és segítünk is neked. Ha idáig eljutottál, biztos Pechál Péter írói oldala is tetszene, ahol rengeteg hasonló téma vár rád.Fotó: Szabó Gábor

Nyitókép: Shutterstock