A gyerekek még tudják, hogyan kell szeretni!

- Zsófi! Zsófi, hol vagy? - kiáltotta dühösen, és belépett a szobába. - Mi történt a cipőddel?

A kislány felnézett a képeskönyvből, de nem válaszolt. A szája széle azonban megremegett és kezdett lassan lefelé görbülni.

- Mi történt a cipőddel? - kérdezte újra Bori, kissé megenyhülve, miközben mellé lépett.

Kicsi lány volt, körülbelül akkora, mint most Zsófi. A szülei egy csodálatos lábbelit hoztak neki külföldről. Igazából egyszerű, áttetsző gumiból készült, de apró csillámok díszítették, és akkor ez az ő szemében gyönyörű volt. Pont, mint egy mesebeli hercegnő üvegcipellője. Le sem akarta venni. Este az ágya mellé tette, másnap pedig abban ment a Duna-partra sétálni. Ott aztán egy óvatlan lépésnél a fél pár cipője beleragadt az iszapba, és hiába kereste, nem lett meg. Mikor az anyja meglátta, hogy félig mezítláb siet felé, borzasztó mérges lett.

- Mi történt a cipőddel?! - kiabálta dühösen, Bori pedig válaszolni sem tudott.

Sírni szeretett volna. Sírni, mert annyira várta, hogy csilloghasson az új cipőjében. Annyira örült neki! És mikor felvette, igazi tündérnek érezte magát benne. És most elveszett. Szeretett volna elbújni a vigasztaló, puha ölelésben, de a kezek, amiktől simogatást várt, most idegesen hadonásztak az orra előtt. Csak csendben nyelte a könnyeit, szólni akart, de összeszorult a torka.

- A pillangó miatt kérdezed? - zökkentette ki az emlékeiből Zsófi vékony hangja.

Csak bólintani tudott. Nézte a lányát, és látta, hogy még mindig remeg a szája széle.

- Emlékszel, mit mondtam, amikor megvettük? - szólalt meg végre nehezen, kissé rekedt hangon.

- Hogy vigyázzak rá nagyon. Mert tündér pillangók vannak rajta, akik mindig segítenek hazatalálni - bólintott Zsófi.

Bori elmosolyodott. Már nem is emlékezett rá, hogy ezt mondta a kislánynak. Az ölébe húzta, megsimogatta a fejét, és úgy kérdezte:

- És mégis elhagytad?

- Nem hagytam el, anya! Levettem az egyiket és rátettem a cipődre, hogy te is mindig hazatalálj. Nekem elég egy is, vagy nem? - nézett rá, és tekintetében egyszerre volt büszkeség és egy kis félelem is.

- Ne haragudj, anya. Nézd, vissza tudjuk tenni! Nem akartam rosszat - ijedt meg erre már egészen Zsófi.

- Nem haragszom, kincsem! Csak örömömben sírok - törölte meg mosolyogva a szemeit Bori. - Mert végre megtaláltam a fél pár elveszett üvegcipellőmet.

Nyitókép: Shutterstock

Csáktornyai Katalin