Kiégett a házasságom, nem bírok tovább így élni!

Ezért is ösztönöztem időnként magam ezzel, még akkor is, ha nekem ez kicsit mindig olyan volt, mintha egy hídról ugranék le egy mindent elnyelő sötétségbe. Most vagy soha - ezt ma körülbelül ezerszer elmondtam magamnak, miközben potyogtak a könnyeim, és két nagy bőröndbe csomagoltam a holmim. A férjem ma nem alszik itthon, kétnapos konferencián van, ezért gyorsan kell cselekednem. Tudom, ha most nem megyek el itthonról, lehet, hogy soha többé nem lesz erőm ahhoz, hogy elkezdjem pakolni a bőröndöket.

Két-három év kellett hozzá, hogy kiderüljön: ennyi nem elég egy életünk végéig tartó házassághoz. Mégis esténként, amikor mindketten hazaértünk a munkából, jó volt együtt leülni az asztalhoz. Nem esett nehezemre elkergetni az időnként megjelenő kétségemet: vajon jó lesz-e, ha mostantól már örökké ez lesz az életem?

Aztán jött a karantén. Míg egy normál estén elmesélgettük egymásnak, hogy ki kivel találkozott, mi történt, melyik ismerősünkről mit hallottunk, most egyszerre csak azt vettem észre, hogy elfogytak a szavaink. Elfogytak a történeteink. A hatodik hét vége felé úgy mentünk el egymás mellett a nappaliban, mint két együttélésre beprogramozott robot, akiknek a programjában az alváson kívüli időre maximum egy-másfél óra közös lét van előírva.

A lakásunk kicsi, és az életünk is az. Erre a karantén heteiben jöttem rá. Szűkre szabtuk az egymás iránti érdeklődésünket, megelégedtünk a sémákkal. Elevickéltünk persze, hiszen soha nem bántottuk egymást, de fájt látni, hogy ez mennyire kevés. Épp az itthoni bezártságban fogalmazódott meg bennem a gondolat: lehet, hogy a babára is ezért vártunk hiába.

Aztán egyszer vettem egy nagy levegőt (most vagy soha - mondogattam magamnak) és azt mondtam neki: "Furcsán érzem magam, hiszen együtt vagyunk, megvagyunk, dolgozni is tudunk itthonról, mégis olyan, mintha nem kapnék levegőt. És nem a járvány miatti félelmem az oka, hanem valahogy másképpen látlak téged, másképpen látom magam, és nem tetszik, amit látok.

Boldogtalan vagyok attól, hogy ennyire nem tudunk mit kezdeni egymással, hogy nem fedjük be programokkal az életünket. Megijedtem, mert feltettem magamnak a kérdést, hogy mi lenne velünk, ha mondjuk, egy évig csak így ketten lehetnénk. És most azt érzem, hogy nem bírnánk ki. Szeretném tudni, hogy te mit gondolsz erről."

"Semmit. - mondta ő. - Ez egy pánik, ami majd elmúlik. Vége lesz a karanténnak, visszazökkenünk a régi életünkbe, és újra minden rendben lesz. Tudod, hogy hány ember van, aki bármit megtenne egy ilyen kapcsolatért? Még csak össze sem vesztünk az elmúlt hetekben. Hidd el, nem valós, amit mondasz!"

Ráhagytam. Mit is mondhattam volna, nyilván igaza van. Valószínűleg velem van a baj, hiszen nekem nem elég az, hogy "még csak össze sem vesztünk". Talán tényleg nem lenne szabad belegondolnom abba, hogy vajon kibírnék-e sok-sok hét, hónap bezártságot így kettesben.

A karanténnak vége lett. Lassan visszaszivárogtunk az életbe. De valami külön-külön életbe. Ahol ha most esténként hazajövünk, "viccesen" azt mondjuk, annyit voltunk az utóbbi hetekben együtt, hogy talán nem muszáj közösen megnéznünk egy filmet vagy megenni a szendvicsünket. Ma reggel, amikor a kis bőröndjével kiment az ajtón, és visszaszólt, hogy holnap este találkozunk, a szívem hevesen vert. Valahol az agyamban ott dörömbölt a "most vagy soha". Úgyhogy most pakolok.

Felhívtam a nővéremet, azt mondta, hozzájuk nyugodtan mehetek addig, amíg nem találom ki, hogy mi legyen. Most itt állok, kezemben az életem semmit sem érő tárgyi alkatrészeivel. Búcsúlevelet készülök írni. Bárcsak meg tudnám fogalmazni azt a hihetetlen ürességet és közömbösséget, amit érzek! Bárcsak valóban tudnám a választ arra, hogy most vagy soha!

Noémi történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Shutterstock