A férjem azt akarja, hogy válasszak közte és a hivatásom között!

Igenis számít, hogy mit mond a másik! Mert szeretnénk, ha sokan, minél többen szeretnének bennünket, főleg azok, akik fontosak nekünk. És itt is számít, hogy mit mondanak rólunk. Ha sokat hallod, hogy béna vagy, akkor is elhiszed, ha nem igaz.

Középső gyerek vagyok. Két fiú között egy lány. Úgy nőttem fel, hogy a fiúk milyen okosak, erősek, szépek. És tényleg. A bátyám kajakozott, az öcsém kézilabdázott, nem is akárhogy, én meg csak rajzolni szerettem. Megszoktam, hogy nem én álltam a figyelem középpontjában a családban, mert semmi olyat nem csináltam, ami a testvéreim nyomába ért volna. Vaskos sztereotípia voltam, egy lány, aki csak rajzol. A család igencsak meglepődött - és persze én is -, amikor elsőre felvettek egy művészeti középiskolába. Pedig akkor már tudtam, hogy én szobrász akarok lenni.

A mi családunkban eddig nem volt "ilyen", mondták a szüleim. Értsd: művész, vagy aki annak készül. Objektív eredményekhez voltak szokva. Ki mennyi gólt lőtt, mennyi gólpasszt adott, hányadikként ért be a célba és milyen a tanulmányi átlaga. Erre jövök én, és mindenféle rajzokat mutogatok, plusz a szobrászok csak férfiak lehetnek. Majd egész életemben kell mellém valaki, aki eltart, mert mi van, ha az én művészetem nem jön be senkinek - vívódtak.

Támogattak, segítettek, de nem tudtak velem tartani. Mélyül az árok, magasodik a fal, okosodik a kisgyerek, megnő az állat, na, ez volt nekik a munka. Én sem fogadtam el, hogy máshogy dolgozom. Vágytam a hétköznapi, megszokott, átlagos életre, de az alkotást sem akartam abbahagyni. De a kettő együtt nem mehet. Ezt ekkor még nem tudtam.

Szerelmes lettem egy hétköznapi életet élő, ügyvédként dolgozó férfiba, akivel egy szobrom értékesítése során kerültem kapcsolatba. Annyira máshonnan érkeztünk egymás elé, hogy elsöprő volt a másik felfedezésének vágya. Imádtuk egymást. Úgy éreztem, révbe értem. Megtaláltam azt a férfit, aki mellett nem kell művésznek lennem, de közben alkothatok nyugodtan, hiszen a szerelmünk csak még szabadabbá tesz.

Én nem nyolctól fél ötig vagyok egy irodában. Én vagy dolgozom, vagy nem dolgozom, de inkább mégis. Nekem az is munka, amikor olvasok, futok, vagy csak ülök a kedvenc fotelemben, és úgy tűnik, nem csinálok semmit. Még álmomban is. Akkor is, amikor vendégek vannak nálunk, és egy véletlen mozdulat elvarázsol. Leragadok, elbambulok, kiesek a beszélgetésből, és teljesen máshol vagyok, mert gondolatban már dolgozom.

Azt mondja, ez nem is művészet, hanem csak képtelen vagyok a feladat tartásra, csapongó és mániákus vagyok, aki alkalmatlan a normális életre. Tudom, hogy az én utam az alkotás. És szeretem a férjem. Ti mit választanátok a helyemben?

Helga történetét Törőcsik Edit jegyezte le.

Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?

Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)
Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock