Hozzámentem egy másik férfihoz, pedig téged szerettelek!

Ez az első pillanatban kiderült, mikor szinte ismerősként köszöntötték egymást a főiskolán. Egy évfolyamra jártak, és valahogy mindig úgy alakult, hogy az ajtóban vagy a teremben egymásba botlottak. Mintha csak ezt tervezték volna hosszú perceken át. Pedig nem ők, hanem a sors volt az, ami pontosan tudta, hogy összeillenek, és tökéletes társai lennének egymásnak. Mert hasonlítanak, mégis különböznek.

Elengedték egymást, azt hitték, könnyedén, mert a szívük nem sírt keservesen. Először Fruzsi ment férjhez, aztán Bálint nősült meg. Mindketten a legjobbakat kívánták a másiknak, de persze a házasságkötésük napján eszükbe jutott a régi szerelmük. A lány a tükör előtt arra gondolt, milyen lenne, ha a régi kedvese állna ma vele szemben, ha felé indulna az oltárhoz. De pár perc után hatalmas bűntudatot érzett, hogy ilyesmiről álmodozik. Egy másik férfival tervezi a jövőjét, aki a volt párjával ellentétben öt éve itt van mellette, és nem csak a születésnapján köszönti fel.

Ám a házasélet nem olyan lett, mint remélte. A férje inni kezdett, aztán elcsattant az első pofon. Amikor már több volt a sírás a napjaiban, mint a mosoly, bánatát azzal osztotta meg, aki a főiskolán a legfőbb bizalmasa, barátja, szerelme volt. Beszélgetni kezdtek, majd találkozni, persze szigorúan érintések és csókok nélkül, hiszen mindketten házasok voltak. Pedig minden egyes találkozás után tudták, hogy nem a megfelelő emberhez térnek haza.

Végre egymásra találhattak. Pár hónapig kiélvezhették a szerelmet. Már éppen azt tervezték, hogy összeköltöznek, mikor Fruzsi édesanyja beteg lett, ezért nehéz, kemény és fájdalmas időszak következett az életében. Háttérbe kellett szorítania a saját dolgait, hogy édesanyjára és annak gyógyulására koncentrálhasson. Meg akarta menteni, pozitív kisugárzásával hitet és erőt adni neki. Így a közös élet nem valósult meg, és a kapcsolatuk ismét barátsággá szelídült.

Aztán Fruzsi édesanyja meghalt, és nyolc hónap küzdelem után egy év gyász következett. Már beszélgetni sem tudott, nem jöttek a szavak... Önzőségnek találta volna, ha most magával foglalkozik. Az egy évből kettő, majd három lett. Végül egy nap az egyik ismerőse rávette, hogy menjenek el színházba a közeli városba. Rábólintott, bár nevetni még mindig nem tudott. Aztán a folyosón egy ismerős szempárt pillantott meg, Bálintét, aki úgy állt ott, mintha csak rá várna, mosollyal, hittel, reménnyel.

Nem érdekelte őket, hova szól a jegyük, vagy hogy kivel érkeztek, csak megölelték egymást, és beszélgetni kezdtek. De nem úgy, mint ismerősök vagy barátok, hanem mint azok a szerelmesek, akik távol éltek egymástól, és a külön töltött időben csak ezt a pillanatot várták. Nemcsak találkozniuk kellett, de együtt maradniuk is, mert a szerelmük kitartó, mély, és soha nem kopik el. A sors jól tudta az elején és most is, hogy találkozniuk kellett, mert összeillenek, és tökéletes társai egymásnak.

Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?

Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)
Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock