Akkor váltam felnőtté, amikor utoljára láttalak...

Mama kórházba került. Legyengült, de volt már ilyen, hiszen 86 éves. Arra számítottam, hogy bent lesz nagyjából egy hétig, felerősödik, majd hazatér hozzánk. Az agyam azon kattogott, hogy milyen ajándékot hozzak neki Németországból. De azon a csütörtökön még a nap is valahogy másképp kelt fel. Éreztem, hogy muszáj látnom a Mamát, mielőtt elutazom. Bementem a kórházba. A szag, a látvány és maga az érzés is gyomorforgató volt.

Elszörnyedtem, de oda kellett mennem. Tudtam, hogy most nem félhetek semmitől. Nem ismert meg. Már nem volt tudatánál. Folyamatosan azt mondogatta, hogy vége. Én pedig szorítottam a gyenge kis kezét, és biztattam. "Nem, dehogy van vége, jössz majd haza, meggyógyulsz, szükség van még rád."

Nem bírtam sokáig ott lenni. Kimentem a folyosóra, és az orvosát kerestem. Felnőttként kellett viselkednem, pedig abban a pillanatban csak a szüleim ölelésére vágytam. A doktor nagyon kedves volt, segítőkész, de kíméletlenül őszinte: "Tüdőgyulladása van. Sajnos ebben a korban már bármi megtörténhet." Ez a mondat összetört. Teljesen. Az én nagymamám nem halhat meg! Pánik és hányinger kapott el, kimentem a kórházból, és rázkódtam a zokogástól.

Ehelyett a lehető legkíméletesebben azt mondtam, hogy nem volt túl jól, és menjenek be hozzá minél előbb. Pár mondat után azonban elvonultam, mert nem tudtam tartani magam. Aztán bekövetkezett, amitől a legjobban tartottam. Csengett a telefon. Este negyed 11-kor már nem szoktak zargatni minket. Odalopóztam az emeleti lépcsőhöz, és hallgattam. Apa vette fel:

- Igen, jó estét. Igen, én vagyok a veje. Ne, ez nem történhetett meg! De miért, hogyan?! Nem hiszem el... Rendben, köszönöm. Viszonthallásra.

Nem kellett mondania semmit. Abban a percben nyilvánvaló volt, hogy mama elment, itthagyott minket. Csak zokogtunk, zokogtunk, és tehetetlenek voltunk. Az is tudatosul bennem, hogy én láttam őt utoljára. Gyermekfejjel biztosan nem mentem volna be a kórházba, legfeljebb anyuékkal hétvégén. Ami már késő lett volna... A mai napig hálás vagyok, hogy mellette lehettem az utolsó napon. Fogtam a kezét, mikor már haldoklott, és édesanyámat is óvtam a sokkoló hírtől, ameddig lehetett. Azt hiszem, ekkor váltam felnőtté.

Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?

Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)
Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock