Maszk mögé bújva - Egy szokásos reggel a vírus árnyékában

Kár, hogy a sapkás asszonyka, akinek mögöttem van a kedvenc helye, folyamatosan a nyakamba köhög. Ez olyan cigis köhögés, nem tüdővészes, állapítom meg magamban. És tovább hallgatom a mellettem lévő széksoron ülő ügyfélszolgálatos asszony beszámolóját a szegény emberről, aki egyszer talált kétmillió forintot.

Mivel rendes ember volt, bevitte a hivatalba, ahol azt az információt kapta, hogy ha kilencven napig nem jelentkeznek érte, automatikusan az övé lesz a pénz. Azonnal az övé lehetett volna, ha nem viszi vissza, de ő... kivárta. Igaz, az utolsó héten minden nap telefonált. És végül megkapta. Határtalan volt az öröme. Izgultam, hogy végére érjen a sztori, mielőtt leszállok, mert így, koronavírus idején, tíz perc alatt beér a busz az egyes villamoshoz.

A villamos bent áll. Még soha nem láttam, hogy fertőtlenítették volna, de bizonyára megtörtént. A vezetője éppen hangos szóval tessékel le egy idős, szatyrokkal megrakodott, nehéz járású és légzésű asszonyt. "Szálljon le! Már kétszer fordultunk. Ez nem taxi!" Az asszony leszáll, leül a padra. Nem szól az egy szót sem.

Negyed hét van. A villamos sem zsúfolt. Hangosbemondójából hol egy nő, hol egy férfi üvölt rám, hogy hagyjam szabadon a vezető mögötti részt, meg óvjam a tisztaságot, meg hogy Flórián tér... Hat óra huszonhárom. Felszáll egy banyatankos, valószínűleg hajléktalan férfi, akit hatvanhat évesnek saccolok. Annyira megijeszti az ajtó mellett ülő maszkos fiatalembert, hogy azonnal átül a kocsi túloldalába. Pedig a bácsi igen barátságos hangulatban van. "Vigyázzanak magukra!" - rikkantja, és megpróbál egyensúlyban maradni.

A következő megállónál úgy dönt, hogy leszáll. Elég körülményesen megy neki, előbb a banyatankot löki maga elé a lépcsőn. Az megakad. Vele szemben egy fiatal nő felszállna, de látva az elakadást, megfogja a kerekes táskát, és egyszerűen leemeli. Majd türelmesen kivárja az öreget is, és az utolsó pillanatban felugrik. Nincs rajta kesztyű. Leül, aztán előveszi a kávéját, és önfeledten felhörpinti.

Közben a maszkos férfi a Kacsóh Pongrác útnál elkezdi túrni a fülét. A felüljáró alatt lakó embert ma hiába keresem a szememmel. Az Ajtósi Dürer megállónál még mindig a bal fülét túrja az utas, én pedig megint megcsodálom a Vakok Intézetét. Különösen a kerítés tetszik, azokkal az asszony formákkal. Kár, hogy pont a vakok nem látják... Sokkal több az autó, mint egy héttel ezelőtt, állapítom meg. Az autókban egyesével ülnek az emberek, van, aki a saját autójában is maszkban ül. Egy másik letolja az álla alá a maszkot, mert másképp nem tud cigizni, majd kidobja a nyálas csikket az ablakon.

Puskás Stadion, leszállok. A Tábornok úti kis papírbolt, amit egy anya és két fia üzemeltet, már március végén bezárt. Hirdetményben tájékoztatnak, hogy bizonytalan ideig nem nyitnak ki. Bizonytalan lett a harminc éve hibátlanul működő kis boltjuk sorsa. A kollégium elől gondosan elsöpört szemét a parkoló autók között halmozódik fel. Szemből jön egy gondterhelt nő, aki szatyrokkal ugrik be az álló autók közé. Legalább három méterre tőlem áll meg, gyanakodva méreget. Nincs rajta maszk, kesztyű sem, de egyikünk sem köhög.

A szelektív hulladékgyűjtő mellett szokás szerint hegynyi a szemét. A boltban embertömeg, lehetetlen bármilyen távolságot is tartani. És különben is: előttem legalább kétszázan megfogták már az elválasztó műanyag akármit. Hét óra öt perc. Megérkeztem a munkahelyemre. Miklós, a világ legkedvesebb portása, köszön az ajtóban.

Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?

Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk.
Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock