Nem ér a traumákkal takarózni - inkább dolgozd fel őket!

Elképzelése szerint onnantól kezdve senki sem szerette, így evidens, hogy neki semmi sem sikerülhet. Remek elképzelés volt - legalábbis számára -, hiszen ezzel minden felelősség alól mentesítette magát a hatalmas "traumája" miatt. Felénk, az osztálytársak felé, is elvárás volt, hogy ne bántsuk - mert hát szegény ilyen helyzetbe került.

Ugyan nem voltunk közeli barátok, de látszólag mindene megvolt: szerető család, nagy ház, zsebpénz - bármi, ami egy tininek kellhet. Nem úgy, mint Áginak, aki szülők és testvérek nélkül nőtt fel. A nagymamája mindent megadott neki, amit csak tudott - de a szüleit és a testvérét elveszítette. Kicsi gyerekként végignézte, ahogy meghal a családja egy balesetben.

Bárhogy is igyekezett a nagymama, egy ilyen traumát szinte lehetetlen rendbe hozni. Ágitól azonban soha egy szót sem hallottunk, hogy neki emiatt ne menne ez vagy az - pedig ő is kapott rossz jegyet, és torpant meg kötélmászás közben.

Mégsem nyafogott, mégsem kérte, hogy másképp nézzünk rá. Tette a dolgát, bandázott velünk, nagyokat nevettünk és beszélgettünk. Élte a tinik átlag életét - sérülései ellenére - csendben és a lehető legegészségesebb módon.

Azt gondolom, hogy ha valódi traumáról, veszteségről van szó, akkor nem erre építi fel az ember az életét - inkább gőzerővel dolgozik a megoldáson. Vagy egyszerűen csak a lelki békéjét keresi, és próbálja azt megélni. Igyekszik a lehetőségekhez mérten teljes életet élni, és nem tépi fel a gyógyuló sebeket azzal, hogy folyton felemlegeti a veszteségét. Természetesen a legtöbbször az a gyógyír, ha beszélünk róla, de azt a megfelelő helyen és időben kell tennük - nem pedig azért, hogy kibújjunk a matekdoga alól, vagy ezzel magyarázzuk meg a sikertelen emberi kapcsolatainkat.

Nem vitatom, hogy mindenkinek más a tűrőképessége, és egy apró dolog is okozhat életre szóló sebet. Csupán annak nem látom hasznát, ha valaki ezt kifogásnak használja. Amikor ilyet hallok vagy látok, mindig végigfut az agyamon: ennyi erővel az egész világ - mind a hétmilliárd ember - élete állhatna kifogásokból.

A sebek gyógyulásához idő kell, ezt az időt meg kell hagyni magunknak, és meg kell élni a mélységeket is. És ha a mélységben nem vagyunk képesek egyedül meglátni a fényt, akkor segítséget kell kérni. De nem hagyhatjuk, hogy a fájdalom olyan erősen hatalmába kerítsen bennünket, hogy a veszteségen túl az életünk is egy hatalmas küzdelemmé váljon.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock