A koronavírus döbbentett rá, mennyire szeretem a férjemet!

Őszinte legyek? Amikor az egész elkezdődött, és megkérték az embereket, hogy ne mozduljanak ki, az első gondolatom ez volt: meg fogok őrülni otthon a férjemmel. Nem mintha nem félnék a vírustól, nyilván tartok tőle, egészséges mértékben. Ugyanakkor szerencsésnek érzem magunkat, mert legalább anyagilag nem ingat meg minket a helyzet.

Nyelvtanár vagyok, az óráimat meg tudom tartani Skype-on. A férjem mérnök egy cégnél, ő is átállt home office-ra, szóval, ezen a téren nincs gond. A kapcsolatunk azonban már régóta haldoklik - ezért tűnt az összezártság gondolata mindennél ijesztőbbnek.

Nincs köztünk semmi különös probléma, nincs miért elválni, egyébként sem őrülnék meg öregkoromra. Csak egyszerűen elszürkültek a napok. Azelőtt az otthonteremtés, a gyereknevelés kihívások elé állított minket. Mióta nincs miért küzdeni, unalmasnak látom Tamást. Nem érzem benne a Férfit. Elmegy munkába, hazajön, és elmélyed a tervrajzaiban, vagy tévét néz. Belesüppedt a megszokottságba és a kényelembe. Minden mindegy neki, még vitatkozni sem lehet vele.

Mi például nem tartoztunk a boltkifosztók közé. Mire észbe kaptunk, hogy az emberek tömegesen felvásároltak mindent, már egy ebédnek valót alig tudtam összehozni. Gyógyszereink sem voltak otthon - na, ez volt az első alkalom, amikor kétségbeestem. Azonnal be akartam állni a tömött sorokba, de Tamás egy határozott nemmel megállított. Hiába próbáltam vitatkozni, a viselkedésében volt valami egyértelmű, meggyőző erő. Azt mondta, mindent elintéz, csak bízzak benne.

A következő meglepetés az volt, hogy nyitott a tömbház lakóinak egy Facebook-csoportot, és megszervezte, ki mikor vásárol be az egyedül élő időseknek. Én pedig csodálkozva néztem a férfit, akit azt hittem, már unásig ismerek. Évek óta szunnyadt benne a tettrekészség és a szenvedély, most viszont, amikor szükség volt rá, kitört. És végtelen magabiztossággal tartotta kezében az eseményeket.

Az itthon töltött idő is másképp alakul, mint ahogy gondoltam. Azt hittem, egymás agyára fogunk menni, hiszen már régóta nincsenek közös szórakozásaink. Amíg nem jött a járvány, szabadidőmben a barátnőimmel jártam színházba, cukrászdába. Ő kocog és fallabdázik. Az utóbbi időben még a filmek terén sem volt közös ízlésünk...

Kezdem szégyellni, hogy egy vészhelyzet hatására láttam meg benne újra azt az embert, akit valaha szerettem. Talán ő is hibás - egyikünknek sem kellett volna hagyni, hogy így elsikkadjon a kapcsolatunk. Most minden más. Aggódunk ugyan, de közben szorítjuk egymás kezét, erősebben, mint valaha. Esténként videócsetelünk a gyerekekkel, aztán összebújunk. "Úgy" is, egész gyakran... Pár hónapja még erre sem fogadtam volna.

Persze minden erőmmel azért imádkozom, hogy vége legyen ennek a bezártságnak, és senkinek ne kelljen aggódnia az egészségéért. De egyet megfogadtam: ha a világ vissza is áll "normál" üzemmódba, nálunk semmi sem lesz olyan, mint régen. Nem hagyom, hogy újra másokkal foglalkozzunk egymás helyett.

Bea történetét Greta May jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock