Örök életemre magányos maradtam, hogy a húgomat segítsem!

Néztem ezt a csodás nőt, aki épp betöltötte a huszonötöt, és szinte felrobbant a szívem. Annyira szeretem őt, őket. Négyen vannak. A húgom gyerekei. "Persze, tudod, hogy segítek" - válaszoltam boldogan. Váratlanul ért ez az öröm. Épp mostanában nagyon erőteljesen éreztem, hogy valamiféle számadást kell csinálnom.

Persze, hogy voltam én is szerelmes. Amolyan romantikus, kézremegős módon. Épp csak leérettségiztem. A fiú egy év együttjárás után úgy döntött, hogy elköltözik háromszáz kilométernyire. Ott várta egy jó állás. Könyörgött, hogy menjek vele, de a húgomnak épp akkoriban volt rám a legnagyobb szüksége. Anyu betegeskedett, a család nehéz időket élt, eszembe sem jutott, hogy a sorsukra hagyjam őket. Maradtam.

Persze megbeszéltük, hogy amint lehetőségem lesz, megyek utána. Nem lett lehetőségem. Mindig volt valami. Tettem a dolgom. Néha még találkoztunk, de két év alatt belefáradt abba, hogy várnia kell rám. Utána valahogy egyedül maradtam. Mármint szerelem nélkül, mert amúgy egy percig sem voltam egyedül.

Egyszer csak a húgom szerelmes lett, és már jött is az első gyerek. Én pedig annyira boldog voltam, mintha én szültem volna. És mivel nagyon gyorsan itt volt a következő baba is, nagyon sokat kellett segítenem. Szinte állandóan. Aztán a húgom házassága tönkrement. Vigasztaltam, oltalmaztam, segítettem túlélni, továbblépni. Összenőtt az életünk. Akkoriban azt hittem, így fogunk élni mindig. Együtt neveljük a két kisfiút, megadunk nekik mindent, amire csak szükségük van. Nálunk jobban nem szeretheti őket senki.

Amikor a húgom újra férjhez ment, szó nélkül háttérbe vonultam. Abba nem gondoltam bele, hogy rám már nem lesz szükség - mondjuk, elviselhetetlenül fájt volna, ha így alakul. De nem így lett. A húgom új férje, aki eleinte úgy tűnt, hogy igazi pótapuka lehet, egy idő után soknak érezte a két "idegen" fiút. A húgom pedig nagyon szenvedett ettől, és újra nagyon sok időt töltött velem.

Ki másnak mondhatta volna el az érzéseit, ha nem nekem? Nővérek vagyunk, mi állunk a legközelebb egymáshoz, és nincs az a férfi, aki miatt ez megváltozhatna. Így aztán szinte mindig együtt voltunk, hogy a fiúk megkapják ugyanazt a figyelmet, mint addig. Hogy ez az új sógoromnak nem tetszett? Engem ez egyáltalán nem érdekelt. Lett volna jobb férj, jobb nevelőapa, akkor nem lett volna szükség ilyen mértékben rám!

Amikor ebben a házasságban is született két gyerek, a sorsom végképp eldőlt. Már nem is működött volna semmi nélkülem. Iskolák, bölcsik, óvodák, különórák, együtt tanulás, mind-mind értem kiáltott. A sógorom nemhogy nem lett jobb férj attól, hogy apa lett, hanem talán méginkább kivonta magát a feladatokból. A négy gyerek folyamatosan foglalkoztatott mindannyiunkat, ő viszont sokszor menekülőre fogta. Majd el is váltak.

Az idő persze jól elszaladt. Már minden gyerek külön él. Talán emiatt történt, hogy valahogy elvesztettem a bizonyosságom a saját családot illetően. A húgomnak megint új párja van. Nem akarok mártírkodni, nem gondolom, hogy feláldoztam az életem azért, hogy a húgom és a gyerekei könnyebben éljenek. Imádom őket, mégis mostanában sokszor éreztem, hogy valaminek történnie kell, mert megbolondulok. És mintha már alakulna is valamiféle új élet.

De most itt áll előttem ez a drága fiatal nő, akinek szüksége van rám. Aki valószínűleg nem boldogulna a segítségem nélkül. Így az új élet nem az, amire az elmúlt hetekben gondoltam. Hanem az, aki az ő pocakjában van. Program, sok-sok évre...

Aranka történetét Bali Edina Zsanna jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock