Hogyan kell jól szeretni, szívvel vagy ésszel?

Van, aki a királyfiról ábrándozik, van, aki egy erős favágó morcosságától gyengül el, és van, aki egy csendes, egyszerű embert keres maga mellé. És akad, aki olyan kapcsolatot választ, amiben szinte rajongásig szeretik, ám ő nem tudja ezt a vehemenciát és érzelmet ugyanilyen szinten biztosítani a másiknak.

Nem attól ragyog egy nő, hogy szeretik, hanem attól, ha viszont is szeret. Ha ez nem jön létre, akkor az pont ugyanolyan, mint amikor egy páros teniszmérkőzéskor a pár egyik fele mindent energiát beletesz a versenybe a végeredmény érdekében. A másik pedig - motiváció híján - ímmel-ámmal vesz csak részt benne. Ilyenkor kérdéses a győzelem.

Persze, lehet remélni a változást, bár én azt gondolom, hogy ha elsőre nem dobban meg a szívünk úgy igazán, akkor később sem fog. Az idő előrehaladtával nyilván lesznek szerethető dolgai a másiknak, és a megszokás is felüti a fejét, amely nehezebbé tenné a leválást, ezért együtt maradnak. De vajon melyik a jobb? Ésszel szeretni, vagy szívvel?

Ki csinálja jól? Érdemes kitartani a jobban szerető félnek, bízva abban, hogy a másik egyszer csak hasonlóan kezd érezni? Vagy szembe kell néznie a félelmekkel, amelyek miatt nem mer szeretni igazán? Mert nem biztos, hogy a hiba mindig a másik készülékében van... Lehet, hogy a saját lelkünkben lévő falak szabnak gátat a szeretetünknek.

Egyáltalán... hogyan kell jól szeretni? Van erre recept?

Nyitókép: Shutterstock