párkapcsolat boldogság tagadás Seiler Andrea beismerés
Már hetek óta nézegettem az üres képernyőt, és bár folyamatosan futottam A-ból B-be, mégis szerettem volna valamit írni. Megosztani, maradandót alkotni - vagy éppen hányaveti silányságot készíteni, amin majd én is jót nevetek évekkel később.

De mit írjak, ha minden jó?

Ha nem baj, hogy szingli vagyok - mert végre értem, hogy ez nem büntetés magamtól. Mit írjak, ha unalmas a meló, és semmi vérpezsdítő nem történik az életemben? - És itt a vérpezsdítő alatt drámát értek. Mert a dráma mindig izgalmat hoz magával, de elvisz az életedből akár személyeket is. Szóval, nincs gond, minden oké. A környezetem azt mondta, írjak erről az állapotról, érzésről - de úgy féltettem a nagy nehezen összetákolt boldogságomat, hogy elutasítottam már magát a gondolatot is.

Becsomagoltam egy csillogó papírba, jól eldugtam a táskám mélyére, és úgy döntöttem, nem akarok kérkedni vele. Igazából csak reszkettem a gondolattól, hogy ha jön valami rossz, akkor kiderül mekkora varázsló vagyok - vagy mekkora nem...

Az egész december 24-én kezdődött, amikor kiderült, hogy borzasztó nagy félreértések miatt semmi, de szó szerint semmi ehető/főzhető/süthető nincs otthon. Mivel nem a fővárosban voltam már, így a kajarendelés szóba sem jöhetett. Délután öt óra magasságában "Mentsük meg a karácsonyt!" felkiáltással elindultunk a nővéremmel az utolsó két bolt irányába, ami még nyitva volt. Szó se róla, a semmiből elég jót csináltunk végül.

Másnap úgy ébredtem, mint akit legalább háromszor a falhoz csaptak, aztán teniszlabda méretűvé gyúrtak - és legalább három meccset lejátszottak vele. Nyert a hetek óta bujkáló megfázás, és úgy húzta ki alólam a padlót, mintha csak egy tollpihe lennék ebben a súlytalan világban.

Forrás: Shutterstock

Aznap délután a fogam is jelezte, hogy ennyi volt, ő nem vár tovább rám. Vagy orvoshoz megyek, vagy belülről fog az őrületbe kergetni. Eddig voltam büszke arra, hogy legutoljára általános iskola negyedikben nyúltak a fogaimhoz.

Aztán itthonlétem harmadik napján egy családtagunk hosszas betegeskedés után feladta a harcot és békére lelt egy másik világban. Az első napon azt hittem, soha többé nem jövök haza, mert ez borzasztó. A második napon még puffogtam, mert nem akartam elhinni, hogy mindezek megtörténnek. Harmadnap pedig bele kellett süppednem a ténybe, hogy valóra vált, amitől a legjobban féltem.Murphy törvénye rátelepedett az életemre, a rejtegetett kincsem pedig eltűnt.

Na és most? Ennyit a nagy örömről, a kiegyensúlyozottságról meg arról, hogy minden jó? Most akkor feneket csináltam a számból? Nem és nem. Persze szomorú történések sorozata szőtte körbe a napjainkat, de úgy tűnik, ha egyszer kiküzdöm magam a fényre, akkor bármilyen sötétség is jöjjön, nem tud teljesen beborítani. Apró sugarakként, halványan világítva, de mindig ott van bennem a fény.

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.