A bántalmazó férfi először csak beszól. Aztán üt.

Maga sem tudta volna megmondani, hogy miért. Talán, mert az egész látvány olyan tenyérbemászóan tökéletes volt: a piros, térdig érő ruha, a karcsú lábak, a cipőhöz illő fülbevaló... Tehetetlenséget érzett, megalázottságot, veszélyt, úgyhogy tennie kellett valamit. "Ebben akarsz jönni?" - vetette oda neki csúfondáros hangon. A csodálkozó, de már bizonytalan "miért"-re gúnyos fintort vágott, és széttárta a kezét: "Te tudod..." Aztán leült a székre, és elégedetten várta, hogy a nő átöltözzön. Egy percre most jobban érezte magát. Egy kicsit. Bár sosem tudta teljesen kiirtani magából ezt a furcsa idegességet, de legalább az ilyen győzelmek enyhítették.

Felsőbbrendű mosollyal nyugtázta, mikor a nő szürke nadrágban és kötött kardigánban állt elé: "Na, látom, megjött az eszed. Ne akarj te villogni, mint valami bombázó!" Aztán elindultak a partira, de az átmeneti nyugalma egy óra múlva ismét köddé vált. Bosszúsan nézte a másikat, ahogy nevet, beszélget, humorizál.

Alig várta, hogy letorkolhassa, megcáfolhassa, hülyének tüntesse fel. Ez mindig hat - most is. A nő szinte elvörösödve hallgat el, kínos csönd lesz, neki kell átvennie a szót. Most már ő sztorizik, és rá figyelnek, ez így sokkal jobb. Tanulja már meg ez a kis hülye, hol a helye!

Hazafelé fagyos csönd van a kocsiban, de ezen csak mulat. Tombol benne a győzelem érzése, és ettől egy időre nagylelkűvé válik. Kedves, még egy bókot is elenged. A fürdőszobában incselkedve húzza magához a nőt. Akarja, hiszen az övé... De mit duzzog? Mi baja? Mi az, hogy nincs kedve?! És akkor a bizonytalanság, ami gyerekkora óta kínozza, az orkánnál is nagyobb dühvé növi ki magát. "Mi van, talán másra vágysz? - ordítja. - Nem vagyok elég jó neked? Azt hiszed, rajtam kívül kellenél valakinek?!"

Mindkettőjükön úrrá lesz a megdöbbenés. Fájdalmasan tör fel benne a félelem, hogy talán most túl messzire ment. Zsebkendőért ugrik, támogat, ápol, ígéri, hogy soha többé. Majdnem sír - tudja, hogy a férfikönnyeknek nagy ereje van. De már az első olyan gesztusnál, amikor látja, hogy megint győzött, hogy ezt is lehet, hogy ez sem túl sok... belül a démon még többért kiált. És már tudja, hogy legközelebb újra ütni fog.

Akkortól kezdve pofonokkal gyógyítja a belső dühöt, a bizonytalanságot. Csak így hallgat el benne egy időre a kínzó késztetés, ami hatalomra vágyik. Nem buta, tudja, hogy a tűzzel játszik. Minél több a balhé a négy fal között, annál kedvesebbnek mutatkozik kifelé. Felsegíti a nő kabátját, látványosan hazacipeli a bevásárlószatyrot, megjavítja a szomszéd néni számítógépét. Mert ő tulajdonképpen jó ember, mindig is az volt. Csak ez a hülye kihozza belőle a legrosszabbat. Néha helyre kell pofozni, hogy magához térjen...

A démon pedig többet és többet akar. Régen egy pofon után megnyugodott, később már három-négy sem elég. Végül eljön a nap, mikor nem tud leállni. Már nem számolja az ütéseket, a rúgásokat. Aztán értetlenül áll a nő mozdulatlan teste felett. Megtörtént egy újabb tragédia, és senki nem avatkozott közbe. Egyikük a halál martaléka lett, a másik pedig a gyűlöleté...

Nyitókép: Shutterstock