Nem az elválás fáj, hanem az emlékezés...

És amikor búcsúznak, zálogként a másiknál hagynak egy darabot magukból, ha esetleg újra találkoznak még ebben az életben, ne a nulláról kelljen újraépíteni azt, ami volt, vagy lehetett volna...
A zálog gyakran csak az emlékezés pár dalban. Vannak azok a boldog pillanatok, amik már elmúltak, de ha meghallod az ismerős dallamokat, talán pár percre képesek visszarántani az akkorba.

Akkor úgy álltak egymás mellett, mint akik hajótörést szenvedtek. Tekintetük érzelemmentesen méregette a másikat, szavaik üresen csengtek, a megszokott bizalmaskodásnak jele sem volt. Mégis belül kérdések hada, ezer mondanivaló állt csatasorban, amiket egyikük sem mondott ki - azóta sem... Tudták, hogy egy csónakba nem szállhatnak, hiszen félő, hogy elsüllyed, és mindketten odavesznek. De ha külön-külön mennek? Talán a hullámok olyan messze sodorják őket, hogy más város, más ország, más földrész kikötőjébe érkeznek, ahonnan már soha nem találnak vissza egymáshoz. És mégis ezt választották. Nem volt más opció.

De az esélyt a folytatásra - ami talán soha nem jön el -, egyikük sem akarta elvágni, hiszen ott él bennük az élet nagy kurvája, a remény. Mert ha ők maguk gyáván is engedték el egymás kezét, akkor talán majd az élet fogja elhozni nekik az elkerülhetetlent.

A dalok, amiket nem kísértek szavak, csak néma hallgatás... Akkor nem is sejtette, hogy beleég a lelkébe, csak amikor újra meghallja, akkor jön a millió emlék. A zene jó. A zene természetes. A zene embereket köt össze egyszerű módon, de ha csak magában szól, hiányzik belőle valami. Hogy együtt, hogy ne egyedül... Hiszen az a tartalom, ami hiányzik belőle, azok voltak ők. Nem külön-külön, hanem együtt. Akár némán hallgatva, akár hangosan beszélve, akár mosolyogva, akár komoran maguk elé bámulva, de ezek voltak ők...

De amikor döntöttek, talán mindketten úgy gondolták, ha olyan fontosak lettek volna egymásnak, ez nem történik meg. Akkor nem tudták volna megtenni. Akkor nem tudtak volna pár mondattal kiszállni egymás életéből. Ám akkor miért? Miért van ott az a nyugtalanító érzés, miért van az emlékezés? Miért van az, hogy a hömpölygő, zajos városban éber tekintettel haladva bíznak a viszontlátásban?

Nem azoknak a perceknek az emlékei a legrosszabbak, amikor két ember elválik. Hanem azoknak, amikor még együtt voltak, és várták az újabb találkozót. Talán most is eljön egyszer. Egy percre, egy órára, vagy talán egy egész életre. És ha újra eljön, beszállnak egy csónakba, jöjjön a vihar, süllyedjenek el, de akkor már nem engedik el egymás kezét, és egy egész albumot gyűjtenek közös dalokból...

Tóth Zsuzsa novellája.

Nyitókép: Shutterstock