Fáj, hogy sosem voltam lenyűgöző nő...

Később is ez maradtam: a nagy szürke átlag. Ezért lepett meg, amikor egy váratlan helyen olyan emberrel találkoztam, aki lenyűgözött a létezésével. Pedig csak hét hónapos volt.

Akkor kezdte a fiam az óvodát. Mi, rutintalan anyukák is izgatottak voltunk. Ültünk egymás mellett a kis székeken. Mivel elég magas vagyok, a térdeim a nyakamig értek, így feszengtem, és nagyon vártam, hogy kezdődjön már. Mintha egy koncerten várnám a sztárfellépőt. Az óvónő késett, de a mellettem lévő üres, sárga színű székre megérkezett egy anyuka a babájával. A lánya, Petra, lett a fiam csoporttársa.

De a kisbabának nem tudtam ellenállni. Kúszott-mászott, mosolygott a két pici fogával, és valamiért tetszettem neki. Így életem első szülői értekezletét, amit annyira vártam, és ami belépőnek tűnt a felnőtt, komoly világba, egy hét hónapos kislánnyal az ölemben töltöttem el. Fogalmam sem volt, miről volt szó, magával ragadott a baba. Lenyűgözött. Az anyukája sajnálkozva nézett, hogy a gyerek "rám szállt", de engem nem zavart.

Hamarosan vele is ismerkedni kezdtünk. Megkérdeztem, hogy miért hozta el a babát, unalmas neki, hogy csak ezt hallja: nem szabad, nem szabad. Elmondta, hogy talált egy nénit, aki segít neki a gyerekek körül, de máshoz is jár a kerületben, és az hamarabb szólt neki a szülői miatt. Igen, van férje is, de olyan, mintha nem lenne. Folyton úton van, csapatépít, dolgozik, fontos ember, a nagyszülők az ország másik végén. Ők is csak nemrég költöztek ide, gyakorlatilag senkit sem ismernek.

A gyerekeink is összebarátkoztak. Egy általános iskolába jártak végig mindannyian. A lányok, Petra és Réka, táncoltak, a fiam dzsúdózott. Év végén közönség előtt tettek vizsgát. Réka még csak elsős volt, de ahogy ültem a közönség soraiban és figyeltem, ismét lenyűgözött. Egyszerűen nem tudtam máshová nézni. Olyan harmóniában volt a zenével, úgy mozgott, mint aki erre született.

Büszke voltam rá, hogy - legalább barátként - én is ehhez a kislányhoz tartozom. Inkább, mint az apja, aki ide sem tudott eljönni, mert ekkorra már nagyon-nagyon fontos ember volt, nulla szabadidővel. Még egy szombat délutáni gála sem fért bele. Azt azért nem felejtette el közölni, hogy a táncos ruhát és cipőt ő vette, tehát a lánya sikerében azért ő is vastagon benne van... Húztam a számat, hogy milyen férj az ilyen, aztán közben eszembe jutott, hogy pénteken délután volt a dzsúdó vizsga, és én is egyedül voltam ott. Az én férjem sem ért rá.

Még azt is jobban tudja, amit nekem, egy anyukának, illene jól csinálni. A fiam imádja a palacsintát. Én csak vastagat tudok sütni, de Réka bevállalta, hogy kisegít a vékony palacsintával. Tegnap munka után hamarabb értem oda, még sütötte őket. És megint megtörtént: nem tudtam máshová nézni. Olyan mozdulatokkal szedte a tálból a merőkanálba a tésztát, és öntötte a felforrósított serpenyőbe, ami lenyűgözött. Talán mert olyan, amilyen én sosem voltam, és már nem is leszek. Ezt nem lehet tanulni, erre születni kell...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock