Hiányzik apám ölelése, de az önállóságnak ára van...

Apáék ajtaja mindig nyitva áll, amit azóta is előszeretettel mondogat. Természetesen jó érzéssel tölti el az embert, mikor tudja, hogy számíthat a szülőre. De valljuk be őszintén, van az a pont, amikor önállóvá akarsz válni. A környéken hiába kerestem, sehol nem kaptam állást. Vagy túlképzettnek vagy pályakezdő pancsernek neveztek.

Az elmúlt években nagyon sok minden történt. Az első munkahelyem megtanított arra, hogy sok mindent kibírok. Olyan dolgokat is, amiről fogalmam sem volt. Folyamatos 12 órázás, nappalos és éjjeles műszak váltakozása. Kialvatlanság és megannyi fizikai fájdalom. Mégis túléltem, és büszke voltam magamra. Talpra álltam, eltartottam magam. A munkahelyeket megpróbáltam megfontoltan váltani, mindig a jobb felé haladva. Igazából elkezdtem élni az életem, ami boldogsággal töltött el.

Viszont egy dolog nem változott, és nem fog változni sohasem. A honvágy. Az ember azt hinné, hogy az évek majd enyhítenek a fájdalmon, amit a családod elhagyása jelent. De nem így történik. Néha könnyebb, néha nagyon nehéz. Persze van telefon, internet, videóhívás, és még sorolhatnám. De hány emoji képes helyettesíteni egy apai ölelést? Egy családi délutánt, egy olyan igazi kártyapartit? Na ugye...? Egy sem.

Félreértés ne essék, nem panaszkodom, hiszen van egy csodás párom, van hol laknom, van jövedelmem. Csak szeretném érzékeltetni, hogy semmi nincs ingyen. Így néha kicsit keserédes a győzelem. Sokszor lejátszottam a fejemben, mi történt volna, ha nem költözöm el. Meglehet, hogy még most, 30 évesen is munkanélküliként tengődnék.

A helyzetemet eleinte nehezítette az itt élő emberek hozzáállása is. Határmenti város, sokan költöznek ide az ország minden részéről, ugyanazzal a céllal, mint én tettem. Hogy képesek legyen fenntartani magukat. Munkásszállók és gyárak tömkelege, az Ausztriába ingázó emberekről nem is beszélve. Nem egyszer megkaptam, hogy "bevándorló" vagyok.

Akkor is, és most is elképedek, majd mosolygok ezen a kijelentésen. Hogyan lennék már bevándorló a saját országomban? De sosem álltam le vitatkozni ez ügyben. Felesleges. Egyetlen kérdést tettem fel, ami általában lezárta a témát: szerintetek az ember jókedvéből, és nem kényszerből hagyja hátra a családját? Egyáltalán nem. De mindennek ára van. Az én megélhetésemnek az, hogy távol legyek a szeretteimtől.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock