Elváltam, de már nem fáj - randevúm van a jövőmmel!

A házasságunk tizenöt évéből az utolsó öt már fájdalmasan üres volt. Persze csináltam volna még tovább, de egy barátnőm figyelmeztetett, hogy a férjem félrelépett. Emlékszem, csak bámultam csendesen, mert nem mertem kimondani: ha így van, megértem. Mindenesetre még aznap este kérdőre vontam.

Nem engedtem többé vissza az életembe. Valószínűleg kapóra jött, hogy bátrabb volt nálam. Igyekeztem, hogy a gyerekek minél kevesebb fájdalommal éljék meg, hogy az apjuk elköltözött. Azt hiszem, ezt viszonylag jól csináltuk. Az együttélésben már régóta nem voltunk mintapár, de talán a válást mintaszerűen vittük végig. A "kétalkalmas" lány lecsapott a kínálkozó lehetőségre, és viszonylag hamar össze is költöztek - én azóta is egyedül vagyok.

Akik le akartak beszélni a válásról, épp ezt a forgatókönyvet jósolták: ő rögtön együtt fog élni valakivel, én pedig isten tudja, meddig - lehet, hogy ezután már mindig - egyedül leszek. "És hidd el, nincs annál rosszabb" - hallottam innen is, onnan is.

Valahogy mégsem féltem ettől. Sem mint a két gyerekkel magára maradt anya, sem mint a férfi nélkül élő nő. Rengeteg felismerést adott az a feladat, hogyan lehet újraírni az életet. Úgy, hogy semmi közöm nincs már ahhoz az emberhez, akivel tizenöt évet éltem együtt, de a gyerekek miatt mégis muszáj megmaradnia egy nagyon jelentős közös felületnek. Nem vagyunk barátok, nincsenek közös témáink, mégis ott van, ott marad a hétköznapjaimban és az ünnepeimben is.

Ez furcsa volt. Valahogy nehezen tudtam megbirkózni azzal, hogy valójában látni sem szeretném, mégis kapcsolatban kell maradnunk. Nem haragudtam rá egyáltalán, mégis az undor, amit akkor éreztem, amikor bocsánatot kért, amiért megcsalt, még hosszú hónapokig velem maradt. Azt hiszem, ez egyébként főleg magamnak szólt, mert engedtem, hogy idáig jussunk. Hogy abban az utolsó öt évben megelégedtem egy látszat élettel.

Az undor körülbelül egy év múlva tovaszállt. A helyébe érkező közömbösség jelentette az igazi kihívást. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire idegennek lehet érezni valakit két közös gyerekkel a tarsolyban - hogy még az emlékek is képesek szinte eltűnni. Álmatlan éjszakák sorozata következett, mert mindenáron sorsszerű magyarázatot akartam találni a felnőtt életem legnagyobb részére, a szerelmünkre. Kínzó, feszítő, bénító érzés volt, hogy talán nem is kellett volna soha találkoznunk. Tudtam, hogy a gyerekek miatt muszáj békére lelnem, hiszen én vagyok az anyjuk, így egy porcikám sem kérdőjelezheti meg, hogy meg kellett-e születniük.

Pár napja aztán az utcán véletlenül összefutottunk a volt férjemmel. A "kétalkalmas" lánnyal volt, akivel azóta is együtt él és akiről a gyerekek sem szoktak rosszat mondani. Én most találkoztam vele először. Udvariasan megálltunk egy szóra, bemutatkoztunk. Hirtelen megláttam - vagy inkább megéreztem -, ahogyan egy pillanatra védelmezően a hasára tette a kezét. Gyereket várunk, mondta szinte azonnal a gyermekeim apja, aki észlelte a tekintetemben a felismerést.

Én pedig megláttam a lány szemében a reményt, hogy neki sikerülni fog. Hogy ő nem fog tíz év múlva bemutatkozni egy idegen nőnek az utcán, akivel kényszerűen összeért a sorsa, mert ugyanaz a férfi a gyerekeik apja. És furcsa módon, mintha a válóperes bíró kalapácsa ott és abban pillanatban koppant volna végérvényesen. Jószívvel gratuláltam. Az elmúlt két évben kínzó őszinteséggel pásztáztam végig a múltamat. Most pedig azt éreztem, hogy végre randevúm van a jövőmmel.

Anita történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Shutterstock