Olyan a szívem, mint egy ócska késdobáló...

Van néhány olyan, aki visszajáró volt, és olykor erre járva benézett hozzám. Volt, aki évekig koptatta az asztalt a lelkemre könyökölve, vérrel írt szerződés kötelezett minket arra, hogy itt lehessen. Volt, aki titkon más helyekre járt, így megmutattam neki a csapóajtót.

És volt olyan is, aki hosszú évekig tartotta magát a hely szabályzatához, ám ez frusztrálta, mert az igazi énjét elnyomta, csak azért, hogy maradhasson. Aztán ahogy az lenni szokott, egyre több hibát talált a kedvenc helyében - így lelt önigazolást arra, hogy szétdúlja azt, ami évekig biztonságot adott neki. Aprófára törte a berendezést, felgyújtotta, szétégetett maga körül mindent. Majd miután úgy gondolta, itt már neki nem terem babér, odébb állt úgy, hogy még a fejét sem fordította vissza. Megpörkölődött, fillért sem érő holmiját én dobtam utána.

Persze megesett, hogy én tettem igazságot a saját szívem diktálta ritmus miatt, és döntöttem, ki mehet, és ki maradhat. Az ilyen és ehhez hasonló konfliktusok alatt bizony megesett, hogy én is belefutottam néhány pofonba. Ezek a pofonok lila foltot hagytak a szívemen, amelyekre én vagy daccal, vagy beletörődéssel reagáltam.

Megesett, hogy a hely kongott az ürességtől, és én a ragacsos pultot törölgettem, azoknak a keze nyomát, akik megérintettek. Volt, akinek csak szomjoltónak kellettem. Lepattant a lováról, és az út porát a küszöbön leverve, kalapját a feje búbjára tolva, korsó sörként hörpölt fel a nyári kánikulában - és az utolsó korty után már lépett is ki a lengőajtón.

Egy napon leltárt csináltam, és láttam: mindenkiért én fizettem. Most bezárom a helyet, mert nem rentábilis. Veszteséges. Nem kifizetődő. Az ajtóra akasztott Zárva táblát ma már a szél lebegteti. Az ácsolt padló lassan az enyészeté lesz, a pultot por borítja, a mások lelkének poharát megtöltő üvegek üresek, és már a zene sem szól az elhangolódott zongora szív húrjain.

Nyitókép: Shutterstock