Nem a szeretőd akarok lenni, hanem a szerelmed!

Volt ebben egy jó adag megfelelési kényszer is, hiszen a rokonaim nem értették volna, hogy miért nem látnak nővel. Ezért görcsösen próbálkoztam, foggal-körömmel küzdöttem, hogy legyen barátnőm.

Mindegy volt, hogy erőmön és szándékomon felül teljesítek, nem volt baj, hogy igazából nem is akartam - csak az volt a lényeg, hogy ha vasárnap összejött a család egy ebédre, akkor én se üljek egyedül az asztalhoz.

Persze ez nem mehetett sokáig, mert két kamaszodó gyerekkel az oldalamon nehéz kapcsolatot fenntartani úgy, hogy jól is működjön, túl sok időt igényel. Így egyik nő a másik után bukkant fel és tűnt el az életemből. Nem akartam én egyiket sem kihasználni, sőt, azt hittem, jót teszek velük, ha nem vonom be őket a gyerekeim életébe. Tévedtem, mert a nők ösztönösen tudnak - és szeretnek is - gondoskodni, és ha ezt nem engedjük meg nekik, akkor személyes sértésnek, bizalmatlanságnak veszik. Persze, hogy inkább oda mennek, ahol örömmel fogadják a szándékukat.

A napi rutinszerű feladatok, mint például a gyerekekkel való tanulás, főzés, mosás, takarítás, ház körüli teendők, annyira lefoglaltak, hogy álmodni sem mertem olyan nőről, aki össze szeretne velem költözni, vagy akár csak naponta randizni akar. Az ilyen próbálkozások mindig zátonyra futottak, amikor szóba került a felsőbb szintre való lépés.

Így jutottam oda, hogy legjobb lenne, ha heti egy-két alkalommal találkoznék valakivel, aki szintén annyira elfoglalt, mint én, és akinek pont annyi elég belőlem, mint nekem belőle. Hamar kiderült, hogy az ilyen felállást általában a férjezett nők fogadják el. Nem én kezdeményeztem, a hölgy volt az, aki szemet vetett rám, én pedig rövid időn belül egy szerelmi háromszög kellős közepén találtam magam.

Jókor voltam jó helyen, így hát vigasza lettem az otthon semmibe vett, elhanyagolt barátnőmnek.
Titok voltam, hétpecsétes, így nem járhattunk se moziba, se színházba, és közös kirándulások sem jöhettek szóba. Nyílt utcán vagy nyilvános helyen ritkaság számba ment a találkozás, ha mégis, akkor nagyon visszafogottan beszélgettünk, mint két barát. Valójában azonban csak a fülledt erotikáról szólt a kapcsolatunk.

Mások számára talán érthetetlen, sőt, elfogadhatatlan egy ilyen viszony, de akkoriban azt gondoltam, jó ez nekem. Mindkettőnknek ez volt a legtökéletesebb, mert más nem fért bele az életünkbe. Persze nem lett belőle holtomiglan-holtodiglan, de őrülten izgalmas, a vágyak megvalósításáról szóló időszak volt, így utólag már csak a szépre emlékezem.

A tanulságot azonban levontam a szakításunk után: hosszú távon mindenkinek szerelemre és kötődésre van szüksége. Senki nem viseli el egy életen át, ha csak az időd töredékét szánod rá. Ezért már nem az ilyen viszonyokban keresem a boldogságot. Kell valaki, akinek fontos vagyok, legalább annyira, amennyire ő fontos nekem...

Nyitókép: Shutterstock