Nem voltunk szeretők, mégis belepusztulok a búcsúzásba...

Nem pedig csak A Majdnem Szerető. Mindenki rendes, tisztességes szeretőt tart, én meg még ennyit sem tudtam felmutatni. De csak mert féltem, tudod? Évekig - a gyerekek végtelenítve játszott rajzfilmjét bambulva hitetlenkedem, hogy hány, de hány évig - féltem, hogy mi lesz, ha egyszer közel engedlek testileg is, nem csak lelkileg.

Hogy hogyan lehetséges végérvényesen elköszönni valakitől, akinek a jóreggeltjei tartottak életben? Nem lehet, de el kell, mert a nagyobbik fiam mindjárt iskolás lesz, és még meg sem fogant, amikor beléd habarodtam, és különben is, ez az egész nonszensz. Játszanám a szerelmes iskoláslányt, ha folytatnánk ezt a semmi-mégis-mindent, és az nem állna jól. Azok a szerelmek úgyis mindig plátóiak maradnak.

Voltál titokzatos idegen, lopott percek csókkirálya, aztán a végére ez maradtál: majdnem szerető. Sosem szabadott volna megszületnie annak a pusztító mondatnak szép magyar nyelvünkben, hogy "Mi lett volna, ha?" De most játsszunk el a gondolattal: mi lett volna, ha te és én? Értő csendek. Kacaj. Évődés. Bor. Mámor. És ami a legjobban hiányzik ebből a mostani, úgy néz ki, már végleges életemből: békesség.

Ezért most az összes mondanivalómat, amire nem lesz már idő, belesűrítem egy szóba: köszönöm. Ebben benne van, hogy hiányozni fogsz, hogy miért nem előbb jöttél, hogy miért ilyen igazságtalan az élet, hogy ugye, nem ennyi járt csak... Talpalatnyi boldogság, ez voltál nekem. Úgy adtam volna neked valamit búcsúzóul... annyi mindent adtam magamból, mégis üres kézzel távozunk.

Azt kapod végül, amiből eddig is a legtöbbet: szavakat, nem üreseket, és egy ígéretet. Hogy én téged soha, és mindig, és hogy... abban a másik életben, ott tali.

T. Szabó Patrícia

Nyitókép: Shutterstock