Amikor tudod, hogy menned kéne, de valami mégis visszatart...

Ilyenkor elhiszed, hogy ez a varázslat örökké fog tartani, és van, hogy tényleg így is van. De most beszéljünk arról az esetről, amikor nem tart örökké!

Tudod, hogy lépned kéne, de...

Inkább a másikra hárítod a felelősséget, hiszen addig se neked kell foglalkozni vele. Nem akarod elfogadni, hogy új életet kell kezdened, hogy egyedül kell tovább gyűrnöd a hétköznapokat, és azt hiszed, ha nem pillantasz rá a problémákra, akkor azok sem látnak téged. Pedig de!

Aztán jönnek a kifogások: a közös hitel, a közös porcelán étkészlet, az együtt vásárolt karton tej, stb. Persze nem mondom, hogy egy közös élet felszámolása gyerekjáték, de aki soha nem áll neki szétválasztani a szálakat, az örökké ebben a gombolyagban fog fuldokolni. És akkor még a legelterjedtebb (és egyben leghülyébb) indokról még nem is beszéltünk: "Jobb a gyereknek, ha nem válunk el."

Nem, nem jobb!

Számos kutatás alátámasztotta már, hogy a gyerekek jobban sérülnek olyan szülők mellett, akik bántják egymást egy kapcsolatban, mintha külön, de boldogan folytatnák az életüket. Ehhez a logikai következtetéshez egyébként nem is kell kutatónak lenni - de elfogadom, kívülről minden olyan egyszerűnek tűnik.

A fentiekből is látszik, hogy számos indokot lehet találni, ami miatt az ember nem lép, és
inkább elviseli a boldogtalanságot. Persze életed végéig találhatsz indokot arra, hogy most éppen miért nem jó ötlet pontot tenni a kapcsolatod végére. Azonban ez sokszor ahhoz vezet, hogy nemcsak a kapcsolatot mérgezed tovább, hanem saját magadat is - hiszen a folyamatos feszültség és boldogtalanság belőled indul ki.

Hogyan küzd a bátortalan ember?

Elkezdi a hibákat keresni a másikban: mindent, amit korábban aranyosnak gondolt,
egyszer csak visszafordíthatatlanul idegesítőnek érez. Persze tudat alatt, de folyamatosan hergeli a másikat, hogy oka legyen haragudni rá. Minden rezzenésében a hibát keresi, hogy azt érezze, ő már nem az az ember, aki volt, akit valaha szeretett.

Reménykedik benne, hogy a párja észreveszi a változást. Azért gerjeszti a vitákat, hogy végre benne is tudatosuljon: lépni szeretne, csak nem mer, valami visszatartja. Ez pedig végleg megpecsételi a kapcsolatot. Az ilyen párok egy idő után eljutnak oda, hogy már nem tudnak szépen beszélni egymással, és semmi jót nem látnak a másikban.

Vajon megéri ez így neked? Miért nem vetted észre korábban a problémákat, és miért nem kezdtél el dolgozni rajtuk akkor, amikor még lehetett volna? És egyáltalán, mégis mi az, ami ennyire visszatart attól, hogy megtedd az első lépéseket a különválás felé?

Hiszen szenvedsz, és tudod, hogy nem is lesz jobb a helyzet. Vajon a párodnak megéri? Ő azt hiszi, hogy csak pillanatnyi zárlat van a fejedben, és egyszer majd újra szeretni fogod? Netán ő is látja, amit te, csak ugyanúgy gyáva lépéseket tenni? Talán érdemes lenne végre őszintén beszélgetnek egymással, és közösen megválaszolni ezeket a kérdéseket.

Kara Móni

Nyitókép: Shutterstock