Gyűlölöm a reggeleket, amikor újra látnom kell téged!

Két személy kegyetlen játéka vezetett odáig, hogy már annyit rettegett a jövőtől, hogy túlságosan is ismerőssé vált ez az érzés. Addig voltak a mindennapjai szerves részei, amíg már nem tudott tovább félni tőlük, és inkább vállalt volna egy gladiátori harcot, amiben győz a jobbik, mint egy újabb találkozást velük.

A baráti viszonynak induló kapcsolat azonban hamarosan kegyetlen hatalmi játékba csapott át, amelyben a vezető kénye-kedve szerint játszadozott új kollégájával. Egyre több munkát adott neki egyre rövidebb határidővel, miközben állandóan azt hangoztatta, mekkora nulla a lány. Hogy bizonyítania kell, mert nem garantált a pozíciója, és az sem, hogy vele tervezi a jövőt.

Szegény családból jött, és tetemes lakbért kellett fizetnie, így nyelt, hallgatott, tűrte, hogy igazgatónője lábtörlője legyen. Gyűlölt minden egyes reggelt, amikor le kellett nyomnia az ajtókilincset, kilépnie rajta és munkába indulnia, mert szíve szerint menekült volna a kegyetlen, megalázó pillanatok elől.

Egy másik cégnél álomszerű állást hirdettek csodás fizetéssel, ő pedig úgy érezte, ez az a lehetőség, amit ki kell használnia ahhoz, hogy ne egy borzasztó gyomorfekéllyel végezze. Jelentkezett, és amikor behívták egy személyes megbeszélésre, a cégvezetőből csak úgy áradt a pozitív energia és megerősítés. Mindaz, amire hónapok óta várt, mégsem kapta meg.

Aztán a férfi körbevezette az üzemben, az egyik eldugott sarokban váratlanul magához szorította, és nyakon csókolta. A lány borzasztóan megijedt, undorodott a kéztől, amely kéjesen futkározott a testén, és a férfitól, aki mindent el akart tőle venni: a reményt, a mosolyát, az ártatlanságát.

Kiáltott egyet, kettőt, tízet, karmolt, ütött, védekezett, ahogy csak bírt. Aztán a kezek hirtelen eltűntek a testéről, ő pedig futott, hátra sem nézett. Rohant a férfi elől, a főnökasszonya, a borzasztó állása, a szörnyű napja elől. Otthon összekuporodott, és zokogott órákon keresztül. Nem tudta, mennyi az idő, arra sem emlékezett, mikor evett utoljára.

Hét nap telt el, mire erőt érzett ahhoz, hogy kilépjen az ajtón. Pontosan tudta, hogy nincs állása, lakbére viszont annál nagyobb. Tudta, hogy élnie kell, folytatnia, remélnie, annak ellenére, amiket átélt, annak ellenére, hogy ha kívülállóként hall egy ilyen lányról, azt mondja: esélytelen egy boldog jövőre. Hiszen miből merítsen erőt, ha a lelkének kútja kiszáradni látszik? Ha a szíve nem boldogan ver, csupán megszokásból?

És valóban, ha már annyira fáj, hogy elviselhetetlennek érezzük, akkor valami más kezd a felszínre törni: a düh, a harag, a tenni akarás. A bizonyítási vágy, a szebbre és jobbra törekvés, annak megtagadása, hogy nekünk csak ennyi juthat, nem több.

Ült a padon, és ahelyett, hogy a befizetendő számlák összege kattogott volna a fejében, tervet készített. Hálát adott a sorsnak, hogy túlélte, megúszta az eddigieket, és bizalmat szavazott a jövőnek, mert olyan elemi és kifogyhatatlan erőt érzett, amit soha senki nem vehet el tőle. Szenvedett, felállt, küzd, és továbbhalad az ismeretlen felé, ami az erő birtokában már nem félelemmel, hanem reménnyel teli.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock