Minden nap úgy ébredek, hogy nem tudom, hova tartozom...

A gyerekek gyönyörűek, egészségesek, okosak. Anyagi gondjaink nincsenek. Még sincs semmi rendben. Nem szoktam panaszkodni, mindent lenyelek. Egy ideig elvagyok, de gyűlnek a sérelmek. Néha azt gondolom: talán jó dolgomban nem tudok mit kezdeni magammal...

Mikor fiatal voltam, és még nem mentem férjhez, mindig az volt, amit a szüleim akartak. Mióta férjnél vagyok, a férjem kikéri a véleményemet, de az esetek legnagyobb részében az van, amit eltervez. Mindig variál. Lakásokat vesz, folyamatosan felújít, épít, betonoz, vakol, pakol. Hétvégén sem tud leállni. Felesleges elmondanom, mit gondolok, ő mégis elvárja - de minek, ha úgyis az van, amit ő akar?

Igazi háziasszony vagyok, aki mos, főz, takarít a családjára, gondoskodik róluk. Fél napokat töltök főzéssel, utána vagy megeszik az ételt, vagy nem. Nem szólok, így jártam... A takarításról ne is beszéljünk! Úgy tanultam, egy ház akkor tiszta, ha makulátlan marad a fehér zokni, ha végigmegyünk a padlón. Nálam az marad.

A munkahelyemen sem jobb. Sajnos lelkiismeretes típus vagyok, szeretem normálisan végezni a munkám, épp ezért nehéz a többiekkel együtt dolgoznom. Azt szeretnék, hogy jobban haladjak, én meg alapos akarok lenni. Hiába szedem a "leszarom tablettát", nálam sajnos hatástalan. Múlt év tavaszán betelt a pohár. Megkerestem a főnököt, hogy csökkentse le a munkaidőmet, így december 1-től négy órában dolgozom.

Fura. Tudom, én akartam, ezért nem panaszkodom. Mivel nem vagyok bent egész nap, kimaradok a dolgokból. Olyan érzésem van, hogy nem tartozom sehová. Nincs is kedvem bejárni, szomorú és szótlan vagyok. Ám ez nem tűnik fel senkinek - vagy ha feltűnik is, nem vesznek róla tudomást. Mindenki elkerül, elfordul tőlem. Még a közvetlen munkatársaim sem kérdezik meg, hogy "Mi a baj, történt valami?"

Az egyik folyamatosan hallgat, rám sem néz. A másik magasról leszar. A harmadik pedig csak akkor meri elmondani a véleményét, amikor ittas. Pedig úgy gondoltam, hogy egy kicsit közelebb állunk egymáshoz, figyelünk a másikra. Rosszul hittem - de nem panaszkodom, hallgatok. Teljesen magamba fordultam.

Talán könnyebb lenne, ha volnának barátnőim, akikkel meg tudom beszélni a bajaimat. Korábban sok barátunk volt. Bulikat, kirándulást, nyaralást szerveztünk velük - viszont fura volt, hogy bennünket soha senki nem hívott sehova. Mikor az egyik kolléganőm elvált, mi tartottuk benne a lelket, próbáltuk támogatni. Eljártam vele moziba, kávézni, kirándulni, falaztam neki, mikor férfival volt. Aztán eladta a házát - még költözködni is segítettünk.

Valamelyik nap, mikor kocsival hazafelé tartottam, azt nézegettem, hol vannak az út mentén nagy árkok. Ha felgyorsítanék, és belehajtanék, véget vethetnék mindennek: mindenki megszabadulna tőlem. Hiszen ki akar egy ilyen rossz anyát, feleséget, munkatársat, aki mindig morog, soha nincs kedve szexelni, és nem is beszélget, csak rontja a hangulatot?!

Tudom, hogy másoknak sokkal nagyobb bajai, problémái vannak. Ám aki már átélt hasonlót, tudja, hogy a lelki dolgokat nem szabad elhanyagolni. Mert néha rosszabb, mint a fizikai fájdalom...

Törőcsik Edit novellája

Nyitókép: Shutterstock