Továbbra is hinni szeretnék - de nem benned, csak a szerelemben...

A múltad fájdalmas volt, de mindent megtettem azért, hogy a jelened örömteli, a jövőnk pedig boldog legyen. Harcoltam a démonjaiddal, a kétségeiddel. A bűntudatoddal, amit azért éreztél, mert nem szereted a döntéseidet, így örökké elodázod őket. Mindig itt voltam: támogattalak, segítettelek. Nyugodtan figyeltem, vártam egy pillanatra, amely végre meghozza kitartásom eredményét. Egy felhőtlen percre, mely elégedettséget, a siker apró csillogását villantja fel a szemedben.

Azt a mintát másoltad, amit a múltban szerzett rossz tapasztalatok alapján tanultál, ahogyan én is ugyanazt tettem, mint mindig: adtam. Sokat, majd egyre többet. Egyikünk sem akarta észrevenni, hogy csak az idő megy, de egyáltalán nem kecsegtet eredménnyel.

Majd belefáradtam - vagy a tartalékom, türelmem fogyott el. Ültem a széken, és nem éreztem semmit: se fájdalmat, se szomorúságot, csak azt, hogy változtatnom kell. Továbbra is hinni szeretnék, de nem benned, hanem a szerelemben. Hogy nem többet kell adnom, hanem kevesebbet befogadnom - hogy most hátra kell lépnem, hogy aztán előre mehessek.

Tudom, mire vágyom, és azt is, hogy mit nem adhatok fel: önmagamat, az összes örömömet, energiámat, gondolatomat. Szerelmünk történetét vagy együtt fejezzük be, vagy közösen oldjuk meg, már csak neked kell döntened. Most még hallgatsz, és rám vársz. Hiába teszed, mert ez nem vezet megoldáshoz, csak a szavak, vágyak egyértelmű megosztása, a beszélgetés, melyet olyan sokszor elmulasztottál. Érezned kell, hogy fontos, amit mondasz, ahogyan az én hallgatásom is.

Ne várj tovább, hanem cselekedj - először magadért, aztán a kapcsolatunkért! Ne várj, mert eljön a pillanat, amikor hiába választanál engem, már sosem lehetünk együtt.

Nyitókép: Shutterstock