Akkor lett igazán anyám, miután elmenekültem otthonról...

Amióta az eszemet tudom, azt hallgattam, hogy mikor takarodok már el otthonról. Ha megtudták, hogy van barátom, egyből az a monológ következett: "Remélem, feleségül vesz, és nem leszel tovább a terhünkre!" Ez egyébként elfogadható is lett volna - ha anyám és az akkori férje nem 15-16 éves koromban vágják ezt a pofámba.

Ez amúgy valóban igaz, bár nem tudom, hogy a börtönben töltött évek mennyire számítanak együttélésnek. Ahogy azt sem, hogy a boldogság hány pofonnál kezdődik. De az tény, hogy abból a gyönyörű hat évből kettő úgy telt, hogy kéthetente keresztülutaztuk a fél országot, mert állandóan máshol ült. Meg aztán az is egy alternatív boldogság lehetett, hogy állandóan üvöltöttek egymással...

Azt is megtudtam Mónitól, hogy szegénynek öt évébe tellett, mire összeszedte magát az imádott férje halála utáni sokkból. Mondjuk, ez kicsit furcsa, ugyanis tisztán emlékszem, hogy a temetés után két hónappal már új pasija volt, aki már velünk is élt. Félreértés ne essék, nem bírálni szeretném anyámat vagy a tetteit - sőt, néha szinte hálás vagyok ennek a helyzetnek. Visszagondolva sokat segített rajtam.

Így még ha csináltam is valami rosszat, ritkán kerültem bajba. Aztán az is igaz, hogy megedződtem, és megtanultam, hogyan hozzak meg döntéseket önállóan, mindenféle segítség nélkül - és hogy hogyan álljak meg a saját lábamon.

19 évesen elköltöztem otthonról. Érdekesnek találom, hogy amint nem voltam már senki terhére, azonnal a család büszkesége lettem. Én, aki - mindannyiunk közül egyedül - egyetemre mentem, mellette dolgoztam, és folyamatosan egyre jobban éltem. Hirtelen feltámadtak az anyai ösztönök, és úgy érezte, segítenie kell. Odaköltözött a közelembe, mert hát ne legyek már olyan egyedül, meg majd biztos jön egyszer az unoka, és kelleni fog a segítség. Mostanra már közös a fodrász, a műkörmös, és én vagyok a szeme fénye, a legdrágább kincse.

Tényleg sokat segít: ott van, amikor csak kell, egészen anyaként viselkedik. Ám ha bármikor felhozom neki a régi dolgokat, vagy felteszek egy számára kellemetlen kérdést, akkor egyszerűen csak megpróbál kihátrálni a válasz elől. Vagy feldob egy másik témát, hogy elterelődjön a szó.

Őszintén szólva, nem is nagyon kérdezem, nem akarom, hogy rosszul érezze magát. Nem haragszom, nem vagyok mérges. Csak ilyenkor, amikor rózsaszínre festi az életem legsötétebb időszakát, keresem a miérteket. Ugyanis, ha csak hallgatna, sokkal többet érne, mint az, hogy átszínezi a keserű valóságot...

Angelika

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock