Ne sajnálj! Kerekesszékben is boldog vagyok!

A vonaton uralkodó szürke, búskomor légkör nyomasztóvá teszi a hangulatomat, így csak bámulok kifelé az ablakon. Ülök a kerekesszékemben, a párás üveg tükrében figyelem az emberek arcát. Látom, ahogy tekintetüket rajtam felejtik, mindennapi rituálé ez. Tetőtől talpig végigmérnek, kieresztenek egy-egy mély sóhajt, esetleg még a fejüket is csóválják picit.

Pontosan tudom, mi játszódik le ilyenkor bennük: azt gondolják, nagyon nehéz nekem, és rettentően igazságtalan az élettől, hogy ezt a keresztet kell cipelnem. Rám mosolyognak, ám mindez szánakozó tekintettel párosul - pedig fogalmuk sincs róla, hogy valójában mi zajlik le bennem.

Egy görbe tükör vagyok a számukra. Elképzelnek egy alternatív valóságot, és felteszik maguknak a kérdést: "Vajon én mit tennék, ha egy nap kerekesszékbe kerülnék?" Majd titkon kicsit elszégyellik magukat, hogy a gondolat hatására hálát rebegnek szerencsés helyzetükért.

Ami egyébként csodálatos. Nem, nem a kerekesszékes lét, nyilván. Hanem az ÉN életem, Danieláé. Aki hálás, hogy annak születhetett meg, aki. Talán ezt a harmóniát érzékeli az a kétéves forma kisfiú is, akivel egyszer csak összekapcsolódik a tekintetünk. Rám néz, tisztán, gyermekien, szemében nyoma sincs szánalomnak. Észreveszi a széket, és tudomásul is veszi, hogy máshogy nézek ki, mint a többi ember - de nem mér fel tetőtől talpig.

Játékra hív: édesanyja mögé bújik, és kikukucskál, én pedig úgy teszek, mintha nem látnám, majd hirtelen rápillantok. Hangosan felnevet, gyöngyöző kacaja muzsikát visz a monoton zakatolásba. Anyukája kifejezéstelen arccal figyeli az eseményeket, néha-néha félszegen rám pillant.

A homlokán felszaladt ráncok értetlenséget tükröznek, hiszen szíve szerint sajnálna engem az állapotom miatt - ám kisfia felhőtlen öröme teljesen elbizonytalanítja. "Hát ő nem látja, amit én?" - gondolhatja magában. És miközben mókázunk az apró herceggel, feltűnik, hogy a többi utas unottságát is lassan derű váltja fel.

Még új kis lakója a Földnek, és még senki nem mondta neki, hogy a mozgássérülteket sajnálni "kell". Így hát nem is teszi. Az arcomat figyeli, és azt, amit magamból sugárzok. Tudja. Pontosan tudja, hogy talán ma rossz napom volt, de valójában nagyon is elégedett vagyok az életemmel. Hiszen ezen a vonaton ő engem választott pajtásául, mert egy boldog emberrel szeretett volna játszani.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock