Még nem tudom elengedni a fiatalságom

Hidd el, tudom... A fejemben lévő tükör hazudik. Csak a szemem igyekszik még mindig olyan szépnek látni magam, mint amilyen valamikor voltam. Ne gúnyolj ki, ha olykor kamaszos hévvel, és teli szájjal nevetek, ha eszetlenül viselkedek. Néha megrecseg az évek alatt rám rakódott páncél, és még kibújik, helyet kér magának az a megöregedni nem hajlandó szív. Tudom, ilyenkor talán gyerekesnek tűnnek a dolgaim.

Ne nevess ki azért, mert a legjobb ránctalanítót keresem a drogériában, és sután igyekszem mozogni egy konditeremben, hogy ne recsegjenek az ízületek reggel, mikor felkelek. Nem a fenekemet akarom kerekebbre gyúrni, hanem a meglévő izmaimat, a testemet karbantartani. Hogy a tüdőmbe még beleférjen annyi levegő, hogy ne akarjak megfulladni, ha futok az unokák után. Ne nevess ki, ha még felhúzom a miniszoknyámat, és abban megyek dolgozni. Hozzátartozik az elengedéshez.

Méltósággal megöregedni?

Akik már rájöttek arra, hogy ezt hogyan kell, azok is éppen úgy végigmentek azon, amin most mi, negyvenesek, ballagunk. Ők is morzsoltak el könnycseppeket a tükör előtt állva, mert hidd el, nem az évszám a fontos, hanem a látvány! Nem a születési dátum, hanem az érzés, amikor rádöbbensz: menthetetlenül elszállt feletted az idő, és érzed belül, valahol a lelkedben, hogy "öregszel".

Igen, tudom, hogy örülni kell, hogy megélhetjük. Hogy még itt vagyunk. Sokaknak ez nem adatik meg. Mégis, ki merem mondani: üres közhelyek. Csak sikk mostanában mindent könnyedén venni... Ezt is.

Az élet nem újrajátszható lemez. Két oldala van, és nekem már a B oldal pörög. Néha a lelkem felujjong, ha a másik oldalról átszivárog néhány dallam. Olyankor előveszem a gardróbban hosszú évek óta porosodó ruháimat, és felhúzom őket. Majd búcsút intek nekik, ha úgy érzem, itt az ideje. Hiszen azt mondják: van az a kor, amikor már ne csináljunk bohócot magunkból.

Majd ha már kiapadtak a könnyeid, felállsz, és felhúzod azokat a ruhákat, amelyeket viselve már nem érzed a láthatatlan cintányért a tenyeredben, és a bohócsipkát a fejeden. Új utakat keresel, új elfoglaltságokat, megéled az unokák örömét, és elkezdesz méltósággal megöregedni.

Ám mindig lesz egy pillanat, amikor megsajdul odabent valami, de már nem sírsz, hanem képes leszel elmosolyodni, mert meglátod magadban a szépséget, azt, ami nem a külsőségeken alapszik. És ez az a pillanat, amikor már vendégül láthatod magadban a méltóságot. És ez az érzés lesz az, ami elkísér ezentúl, és ez fog látszani a tekintetedben. És előreengeded magadban a megtapasztalt és megszerzett tudást, rájössz, hogy Nő maradtál, ízig-vérig. Mert az igazi Nőség kortalan, recsegő ízületektől és ráncos bőrtől független.

Nyitókép: Shutterstock