Hogyan növessz gerincet? - Első lecke

Az, hogy gyerekként még bepróbálkozik az ember "a kutya megette a házimat" örök klasszikussal, ha előző nap inkább ellógott a játszótérre tanulás helyett, teljesen normális. Ha azonban 30 évesen is csak kifogásokat keresel, miután hibáztál, az már inkább a szánalmas kategóriába tartozik.

Felelősséget vállalni azonban piszkosul nehéz dolog. Olyan könnyűnek tűnik, de valójában nem az. Elismerni, hogy valamit rosszul csináltál, az cseppet sem kellemes dolog. Már maga a tudat is kikezdi az egónkat, hogy valamit elrontottunk. Kimondani azt mások előtt pedig még rosszabb! És ilyenkor szembe kell nézni a következményekkel is, amik sokszor nem túl pozitívak. Ezért sokan nem is teszik. Helyette visszanyúlnak a gyerekkorban is alkalmazott hárításhoz. Ilyenkor jönnek a megszokott mondatok:

• "Nem is emlékszem rá!"
• "Nem is én voltam, hanem a Jóska/Pista/Kata..."
• "Te még nagyobbat hibáztál, és egyébként is rossz ember vagy!"

Az én személyes kedvencem, amit egyszer hallottam, ez a mondat:

• "Én túl büszke vagyok ahhoz, hogy bevalljam: hibáztam!"

Megéri?

De mint mindennek, ennek a viselkedésnek is van következménye. Nem mindent lehet elkerülni vagy megúszni - bármennyire is próbálkozik vele az ember. Sokszor pedig rosszabb az, amibe így sodrod magad, mintha a legelején vállaltad volna a felelősséget.

Nem csak, mert a helyzet súlyosabbá válik az egymásra az mutogatással, de ha nem ismered el a problémát, akkor újra és újra el fogod követni azt. És ki akar egy olyan emberrel barátkozni/dolgozni/élni, aki nem képes felnőni és bocsánatot kérni, ha megbántja a másikat vagy elront valamit? Így az egész vége az lesz, hogy az ember nagyon könnyen elveszíti a barátait, a munkáját vagy éppen a családját.

Az, hogy vállaljuk a felelősséget a tetteinkért, nem csak egy adott szituációban fontos. Meghatározza egész személyiségünket és kapcsolatainkat. Megmutatja, mennyire tiszteljük a másikat és saját magunkat is.

Nyitókép: iStockphoto