Az első szerelem a legigazibb!

Legalább olyan emocionális minden egyes pillanatban, mint bármiféle tinimagazin "Kérdezz! - Felelek." rovata - és pont ugyanolyan rövid is.

Fejet hajtok azok előtt, akik jelenleg is az első szerelmükkel vannak együtt, mert az olyan csodaszép - bár jómagam roppantul örülök neki, hogy velem nem így történt!

Romantikus lányregényeken nőttem fel. Szidom is magam, hogy miért nem sci-fiket olvastam, azokban talán több a valóság... Akkor talán nem lennének ennyire irreális elvárásaim a kapcsolatokat illetően. Persze az első szerelem álomszerű volt - akkor legalábbis úgy éreztem. Azt a szerelmet igazán átéltem!

És igen, azt a szakítást meggyászoltam. Méltóképpen. Mert őszintén bevallom: baromira fájt.

Volt jobb, volt rosszabb, rövidebb, hosszabb, de az az első igazi szerelemhez semmi sem hasonlítható! Mert akkor még nem féltem semmitől, és eszembe nem jutott, hogy egyszer vége lesz. Nem voltak szürke hétköznapok. Akkor még nem voltak tapasztalataim. És ez ettől volt varázslatos.

Mindenkinek van egy története, amiből könyvet lehetne írni. Egy elképzelt, saját filmje, ahol üvölt a háttérzene, és mindennap telihold van meg hullócsillag. Valahol mindenkiben lapul egy olyan igazi, felejthetetlen nagy szerelem emléke, aminek az érzéseit előkutatja azokon a hideg, magányos éjszakákon. Mert valahogy már nem jön elő magától. Nincs ismétlés.

Kicsit mind belehaltunk, és nagyon megváltoztunk. Azt hiszem, az első szerelem végével kezdődik a folyamat, amikor a lányból nő lesz. Amikor először csalódik. Amitől mindannyian elkezdünk azzá válni, akik ma vagyunk.

Nyitókép: iStockphoto