Ha táncosnő akarsz lenni, ne hidd el senkinek, hogy már késő!

Én is így voltam ezzel. 8 éves voltam, amikor édesanyám bevitt az első táncterembe. Úgy mesélte, hogy olyan hatalmas szemekkel néztem a balerinákat, mintha a mesék birodalmába léptem volna.

Igyekeztem is képezni magam, kipróbáltam mindenféle műfajt, de aztán, ahogy az lenni szokott: elsodort az élet. Jöttek az események, tanulás, munka, házasság, gyermek. De csak nem hagyott nyugodni a lelkemben élő kislány.

Ilyen gondolatok visszhangoztak a fejemben, amikor is egy TV műsorban megláttam egy táncost. Se szép, se fiatal, se karcsú nem volt, de olyan kisugárzással bírt, és olyan táncot lejtett, hogy megbabonázva néztem. Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem: ez az, amit akarok!
Nem kell feltétlenül nagy, ünnepelt táncosnőnek lennem! Elég, ha csak újra az életem része lehet a tánc!

Nem voltak illúzióim. 38 éves voltam. Vidéki városban, gimnazista gyermekkel, állandóan dolgozó férjjel, és egy 24 órás embert próbáló munkahellyel. Nem voltak illúzióim, de optimista voltam, és mindig azt mondogattam: véletlenek nincsenek. Így hát dolgoztam tovább, és közben szakadatlanul kerestem a megoldást.

És amikor végre a mi városunkban is meghirdettek egy keleti tánckurzust, azonnal beiratkoztam. De, csak hogy ne legyen minden mesébe illő -, be kell vallanom, innen még nem vezetett egyenes út álmaim valóra válásáig.

Ettől a perctől kezdve alig vártam a táncórákat, stréberként gyakoroltam otthon minden pici szabadidőmben, még a fakanál is ütemre kavargatott a kezemben. Rengeteget dolgoztam, de táncolni sosem voltam fáradt.

Majd egyik nap az a különleges nő nem jött, és az azt követő hetekben sem. Az órák már nem voltak izgalmasak, előfordultak viták is, és ez nekem így már nem tetszett.

Szokták mondani, hogyha megtalálod az utat, amit neked szántak, az egész univerzum melléd áll, hogy végig tudj menni rajta. Így volt ez velünk is: ott álltunk 7-en, szinte semmi tapasztalattal, de annál nagyobb hittel és akarással, de máris kaptunk egy meghívást egy városi rendezvényre.

Boldog voltam, de kicsit tartottam is tőle. Iszonyatos terhet cipeltem a vállamon. Ne feledjük! Egy kisvárosi tánckurzusról kivált, tudással alig rendelkező maroknyi lányból állt a csoport, de rábólintottunk a felkérésre.

Alig 30 napunk volt a felkészülésre. Hatalmas lendülettel kezdtük összerakni, amit tudunk, ami visszatekintve nagyon kevés volt. A délelőttjeim, éjjeleim szervezkedéssel és koreográfia megalkotásával teltek, a délutánjaim pedig a barátnőim betanításával.

Innentől kezdve nem volt megállás: egyre komolyabb felkéréseket kaptunk, egyre profibb műsorokat állítottunk össze. Sőt, még külföldre is kijutottunk.

Nem, nem lettünk világhírűek, de igazi táncosnők lettünk. Akik nem csak a maguk kedvére ringatózhattak otthon főzés vagy takarítás közben, hanem akiknek a művészetére kíváncsiak lettek az emberek. Akik a tánc segítségével adhattak valamit közönségüknek! Azt hiszem, ez a lényeg, a világhírnév és a pénz már csak extra.

Persze az évek múlásával a táncosok is cserélődtek, hiszen a tanulás, munka, házasság miatt más városba, messzi országokba költöztek, gyermekeket szültek. Az élet viszont ment tovább, helyükre új lányok jöttek, akiket már én tanítottam, nálam váltak hercegkisasszonyokká.

Öt éve oszlott fel a csoportom. Még ma is hiányoznak a lányok. Hiszem, hogy a rengeteg munka megérte, hiszen tizenegy évig mi lehettünk "kelet hercegnői"!

Nyitókép: iStockphoto